Azt mondta a legidősebb:

- Hozzon nekem, édesapám, aranyruhát.

Azt mondta a középső:

- Nekem pedig ezüstruhát.

- Hát neked mit hozzak? – kérdezte a legkisebbiket.

- Nekem, édesapám – felelte a legkisebb királykisasszony -, szóló szőlőt, mosolygó almát és csengő barackot.

- Hm – csóválgatta fejét a király -, még ezt sem hallottam, de ha van ilyen a világon, majd hozok én neked, leányom.

Elment a király a vásárra, s vett is mindjárt aranyruhát a legidősebb leányának, ezüstöt a középsőnek, de szóló szőlőt, mosolygó almát s csengő barackot nem talált, pedig végigjárt minden boltot.

Búsult a király, hogy éppen a legkedvesebb leányának nem teljesítheti a kívánságát. „No – gondolta magában -, csak érjek haza, kihirdettetem az országban, hogy akinek van szóló szőlője, mosolygó almája, csengő barackja, csak hozza az udvaromba, annyi aranyat adok érte, hogy holtig úr lesz abból.”

Ahogy ezt éppen így elgondolá, nagyot zökken a hintaja, s úgy megragad a sárban, hogy a paripák meg sem tudtak mozdulni. Eleget rityegtetett, pattogtatott a kocsis, de a paripák úgy állottak egy helyben, mintha odacövekelték volna.

Mérgelődött a király, de nagyon. Hogy is ne mérgelődött volna, mikor a paripái máskor kis híja volt, hogy lerúgják a csillagot az égből, s most ezt a könnyű hintót sem tudták meg­moz­dí­tani. Nosza, emberekért küldött a faluba, s szaladt is a falu népe lovastul, ökröstül, kutyástul, macskástul annak a hírére, hogy elakadt a király hintaja.

De bizony hiába csődült össze a falu, meg sem tudták mozdítani a hintót.

Egyszerre csak, amint ott kínlódnának, odasompolyodik egy disznó, s mondja a királynak:

- Röf, röf, röf, felséges királyom, add nekem a legkisebbik leányodat, s egyszeribe kiszaba­dít­lak lovastul, hintóstul, mindenestül.

Szeme-szája elállt a királynak a nagy álmélkodástól: hát ez aztán mi az isten csodája!

De mit gondolt, mit nem, azt mondta a disznónak:

- Jól van, hadd lám, mit tudsz. Itt a kezem, nem disznóláb, ha kiszabadítasz; neked adom a legkisebbik leányomat.

A disznónak sem kellett több, az orrát bedugta a kerékfentők közé, egyet lódított a keréken, s azzal hopp! csak úgy röpült ki a kocsi a sárból, nekiiramodtak a paripák, s egy pillantásra hazaröpítették a királyt.

Ahogy hazaért, előszedte az aranyruhát, ezüstruhát, s átaladta a két idősebb leányának. A legkisebbik leánynak azt mondta nagy búsan:

- Látod, látod, leányom, mért nem kívántál te is ruhát, mert szóló szőlőt, mosolygó almát s csengő barackot nem találtam az egész vásárban.

De még jó kereken ki sem mondhatta ezt, hallja, hogy jön a disznó nagy röfögéssel. Kinéz az ablakon nagy ijedten, s hát látja, hogy az csakugyan az a disznó, amelyiknek a legkisebbik leányát ígérte. S a beste állatja még taligát is hozott magával, bizonyosan abban akarja elvinni az ő legkedvesebb leányát.

Az ám, fel is röfögött az ablakba mindjárt:

- Röf, röf, röf, felséges királyom, eljöttem a leányodért. Röf, röf, röf, küldd le, hadd viszem a taligámon.

„Megállj – gondolta magában a király -, majd küldök én neked leányt.”

Nagy hirtelen felöltöztettek egy parasztleányt szép aranyos ruhába, s leküldték a disznóhoz. De hiszen nem volt ez olyan feje lágyára esett disznó!

Felröfög a királynak:

- Röf, röf, röf, felséges királyom, ez nem a te leányod.

Hej, még csak most bánta meg igazán a király, hogy olyan nagy bolondot csinált, s még kezet is adott egy koszos disznónak.

Hát még a kicsi királykisasszony! Úgy sírt, úgy jajgatott, hogy zengett belé a palota, s azt mondta, inkább szörnyű halált hal, semhogy disznónak legyen a felesége.

De hiába sírt, hiába jajgatott, a földhöz is hiába vágta magát, a király azt mondta keserves könnyhullatások közt:

- Már hiába, édes leányom, neki ígértelek, menned kell.

Hanem közben megint gondolt egyet a király, felöltöztette a leányát rongyos, piszkos ruhába, s úgy küldötte le. Hátha így majd nem tetszik a disznónak.

No hiszen, ezt ugyan rosszul gondolta!

A disznó, mikor meglátta a királykisasszonyt, majd kiugrott a bőréből nagy örömében. Felkapta a leányt, szépen a taligára ültette, s vitte nagy röfögéssel:

- Röf, röf, röf, ne sírj, királykisasszony, jó dolgod lesz nálam!

Sírt a királykisasszony keservesen, de a disznó csak röfögött:

- Röf, röf, röf, ne sírj, királykisasszony, mindjárt otthon leszünk.

De még csak akkor vette elé a sírás igazán a királykisasszonyt, mikor a disznó megállott egy ól előtt, abba bevezette, ott a piszkos szalmára leültette.

- Röf, röf, röf, ez az én házam, királykisasszony!

Aztán megkínálta kukoricával:

- Röf, röf, röf, egyél, királykisasszony!

A királykisasszony csak sírt, sírt, s addig sírt, míg az álom el nem nyomta.

- Röf, röf, röf – mondta a disznó -, csak aludjál, királykisasszony, holnap a bánatod örömre változik.

Aludt, aludt a királykisasszony, s másnap délig fel sem ébredt. Déli harangszóra kinyitja a szemét, s hát – láss csodát! – majd megvakul a szertelen ragyogástól! Disznóólban feküdt le, s ihol, palotában ébredt föl. Szalmára feküdt, s ihol, most selyem derékaljon fekszik. S ahogy kinyitotta a szemét, egy sereg leány szaladott az ágyához, s kérdezték nagy alázatosan:

- Mit parancsol, felséges kisasszony?

Egyszeribe hoztak neki szebbnél szebb ruhákat, csak úgy csillogtak ezüsttől, aranytól, gyémánttól, s felöltöztették módisan. Aztán bevezették a szomszéd szobába.

Hát ott ül a terített asztalnál egy dali szép ifjú, szalad elébe, a kezét megfogja, s asztalhoz vezeti.

S mondja neki a dali szép ifjú:

- Ülj le ide bátran, szép királykisasszony. Tied itt minden, amit a szemed lát. Tied vagyok én is, ha meg nem vetsz engem.

- Hát te ki vagy s mi vagy? – kérdezte a leány.

Azt mondja az ifjú:

- Majd elmondom neked, szép királykisasszony. Gyere most a kertbe.

Szépen a karjára vette a királykisasszonyt, s lementek a kertbe. S hát, amint lemennek, elejébe hajlik egy kis szőlőtőke, s szólnak a fürtjei:

- Szakíts le, szakíts le, szép királykisasszony!

- Ez a szóló szőlő – mondja az ifjú.

Mentek tovább, s hát egy almafáról olyan szépen mosolyognak le rá a pici piros almák.

- Látod itt van a mosolygó alma – mondja az ifjú.

Továbbmentek, s csak megcsendül egyszerre az egész kert! Néz a királykisasszony erre-arra, s kérdi:

- Mi cseng olyan szépen?

- Nézd – mondja az ifjú -, ott az a barackfa. Csengő barack terem rajta!

Hej, megörült a királykisasszony, azt sem tudja, sírjon-e, nevessen-e nagy örömében.

- Látod – fordult hozzá az ifjú -, van az én kertemben szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack, amit te kívántál. Itt maradsz-e, leszel-e a feleségem?

Nem kérdette másodszor a királykisasszony, nyakába borult a szép ifjúnak, s azt mondta:

- Itt maradok biz én, ásó-kapa s a nagyharang válasszon el tőled.

Az ifjú aztán elbeszélte neki, hogy ő királyfi volt, de egy gonosz tündér disznónak varázsolta, s azzal átkozta meg, hogy mindaddig az maradjon, míg nem akad egy leány, aki szóló szőlőt, mosolygó almát s csengő barackot kíván.

Még aznap hírül adták a királykisasszony apjának, hogy csak jöjjön egész udvarával a lakodalomra. De bezzeg csaptak is hét országra szóló lakodalmat.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

- Édesapám, mi az oka, hogy az egyik szeme mindig sír, s a másik meg nevet?

Mondotta a király:

- Sokan kérdezték ezt, édes leányom, de még senkinek meg nem mondtam, minek mondtam volna, úgyis tudom, hogy hiába mondanám.

- Ó, lelkem apám, mondja meg nekem, legalább segítek búsulni.

Addig kérte, s olyan szépen kérte, hogy megmondotta az öreg király:

- Azért sír az egyik szemem, mert volt nekem ifjúkoromban egy szépen zengő pelikánmada­ram, ha annak az énekét hallottam, elfeledtem minden búmat, bajomat. Ezt a madarat valaki ellopta, s ámbátor bejártam utána az egész világot, meg nem találtam. Azóta sír az egyik szemem. A másik azért nevet, mert világjáró utamban sok szép leányt láttam, de hozzád hasonlatos szépet nem!

Azt mondta erre a királykisasszony:

- Bizony ha nem látott, édes apámuram, nem is megyek addig férjhez, míg a pelikánmadár elő nem kerül! Amelyik királyfi azt akarja, hogy a felesége legyek, induljon a pelikánmadár után, s anélkül ne is kerüljön a szemem elé.

Eleget mondta az öreg király, hogy ez hiábavaló kívánság, meg se próbálja, mert vénleány marad: a királykisasszony kihirdette ország-világ előtt, hogy annak lesz a felesége, aki a szépen zengő pelikánmadarat visszahozza. Bezzeg elindultak százan is, de elindulhattak ezren is, mert hírét-nyomát sem találták a pelikánmadárnak.

- Látod, lányom, látod – mondotta a király -, hiábavaló a kívánságod! Bizony mondom, hogy vénleány maradsz!

De beszélhetett neki, azt mondta a királykisasszony:

- Akár hiábavaló, akár nem, amit fogadtam, amellett maradok.

De már erre az öreg királynak mind a két szeme sírni kezdett. Haj, miért is szólt a leányának a pelikánmadárról!

Hanem hogy szavamat s mondásomat össze ne zavarjam, volt a király udvarában egy kicsi nemes legény, s ez, hogy látta s hallotta, mi nagy szomorúság van a palotában, mit gondolt, mit nem, hamuba sült pogácsát süttetett a szakácsnéval, s azzal, azt sem mondta senkinek, hová, merre, csak elindult toronyirányába.

Kimegy a városból, megy, mendegél az úton egy darabig, aztán letér az útról, nekivág az erdőnek, s hát amint a szélire ér, elejibe áll egy öreg koldus, s kenyeret kér tőle isten nevében.

- Jó szívvel – mondta a kicsi nemes legény, s benyúlt a kebelébe, kivette onnan a hamuba sült pogácsát, s felét a koldusnak adta.

- No, te kicsi nemes legény – mondotta az öreg koldus -, adj hálát az istennek, hogy nem sajnáltad tőlem a pogácsát. Tudom én, mi útra indultál. Sok királyfi vágtatott el itt aranyszőrű paripán, kértem is mindenkitől egy falást, de rám sem hallgattak, nagy büszkén továbbvágtat­tak. No de vissza is jöttek szégyenszemre a pelikánmadár nélkül. Hát jótétel helyébe jót várj, fiam. Hallgass ide. Az a pelikánmadár túl van az Óperenciás-tengeren, s ha három ember életét összetennéd, még akkor sem érnél oda gyalogszerrel, de még lóval sem akármilyennel. Olyan ló kell oda, amelyik sárkánytejet szopott. Eredj keresztül ezen az erdőn, aztán menj tovább, még egy erdőn keresztül, annak a szélén lakik egy vén boszorkány, állj be hozzá szolgálatba. Három nap az esztendő, de még emberfia ki nem töltötte azt a három napot, mert két lovat kell őrizni, s az a két ló a boszorkány két leánya. Egyszer a föld alá, másszor a tenger alá bújik ez a két ló, de még a fellegekbe is, csak akkor kerülnek haza, mikor a három nap kitelt. Az ám, csakhogy akkor már jöhetnek, mert a vén boszorkány karóba húzatja a fejedet. No de ne búsulj te, fiam. Nesze, adok egy sípot. Ennek a sípnak három lyuka van. Ha az elsőt megfuvintod, előjő a szúnyogok királya; ha a másodikat, a halaké, ha a harmadikat, az egerek királya. Ezek előkerítik a lovakat, akárhova bújnak. Mikor az esztendő kitelik, a vén boszorkány kínál neked minden szépet, drágát, de te ne láss, ne hallj, akármit mutat, akármit beszél, csak kérd azt a csikót, amelyik a ganédombon kétölnyire el vagyon ásva, s amely félig el is vagyon rothadva. Ezt a csikót ásd ki, vedd a nyakad közé, s vigyed, meg se állj, míg a falu hídjához nem érsz, ott állj be a híd alá, mosd még jól a csikót. A többi a te dolgod.

Megköszöni a kicsi nemes legény a sípot s a jó tanácsot, elbúcsúzik az öregembertől. Mire esteledett, alkonyodott, keresztülment a két erdőn, ment egyenest a vén boszorkányhoz. Köszön illendőképpen, a boszorkány szívesen fogadja, leülteti.

- Mi jóban jársz, fiam?

- Szolgálatot keresek, öreganyám.

- Jól van, fiam, szerencsés órában jöttél. Nálam három nap az esztendő, s csak két lovat kell őrizned. De úgy őrizd, hogy ha elveszíted, karóba kerül a fejed.

- Nem bánom én, öreganyám, csak adja kezemre a lovakat!

- Hiszen csak várj – mormogott magában a vén boszorkány, majd megbánod!

Asztalhoz ültette a legényt, adott neki jó vacsorát, bort is elegendőt, de a borba álomitalt csepegtetett. Vacsora után kimentek az istállóba, ott a legénynek kezére adta a lovakat, de ugyancsak lelkére kötötte, hogy a selyemrétre menjen velük, s reggelre jöjjön haza.

A kicsi nemes legény hamarosan felkantározta a lovakat, az egyikre felült, s úgy ment ki a selyemrétre. Ott eleresztette, s leheveredett a puha selyemfűbe, el is aludt mindjárt. A nap a hasára sütött, akkor ébredt fel. Dörzsöli a szemét, néz erre, néz arra, mindenfelé, de nézhetett, híre-nyoma sem volt a lovaknak.

No ha nem, belefújt a síp első lyukába, s hát abban a pillanatban ott termett a szúnyogok királya.

- Mit parancsolsz, édes gazdám?

- Azt, hogy keresd meg a lovaimat.

- Hiszen ha a levegőben vannak, ne félj, visszahozom!

Azzal a szúnyogok királya elrepült, összecsődítette mind, ami szúnyog volt a világon, s hát egy óra sem telt belé, leszáll a selyemrétre két griffmadár. A kicsi nemes legény a kantárral fejbe vágta a griffmadarakat, s azok abban a pillanatban lóvá változtak. Egyszeriben felkantá­rozta őket, s hazavágtatott velük, hogy csak úgy szakadt a hab róluk.

Isolygott-pisolygott a vén boszorkány, amikor meglátta a legényt, dicsérte is erősen, étellel, itallal jól megtraktálta, de míg a legény evett, ivott, kiment az istállóba, s lapátnyéllel úgy megdögönyözte a lovakat, hogy elterültek a hídláson.

Estig nem kellett a rétre menni, akkor megint jó vacsorát adott a vén boszorkány a legénynek, de most már annyi álomitalt cseppentett a borába, hogy még ki sem ért a rétre, lefordult a ló hátáról, s reggelig aludt, mint a fekete föld. Bezzeg, hogy volt ló, nincs ló. De ezen nem búsult a legény, belefújt a síp második lyukába, s csak ott termett előtte a halak királya.

Mondja a legény, hogy mi baj.

- Ne búsulj, ha az én országomba tévedtek, előkerítem – mondotta a halak királya.

S hát csakugyan egy óra sem telt belé, egy nagy csukát vetettek ki a selyemrétre. Ennek a csukának a hasát a halak királya felhasította, s ím, két aranyhalacska fordult ki belőle. Ezt a két aranyhalacskát meglegyintette a legény a kantárral, s lóvá változott mind a kettő.

Hazavágtat a legény, isolyog-pisolyog a boszorkány, dicséri, de úgy, hogy majd lesuvad a legény arcáról a bőr a nagy dicsérettől, hanem míg a legény délebédelt, kiment a boszorkány az istállóba, s addig verte a lovakat, míg a hídláson el nem nyúltak.

Harmadik este több álomitalt vegyített a legény borába, s hogy jobban aludjék, még három bagolytollal töltött párnát is adott neki. Hiszen nem kellett a párna, elaludott anélkül is, dél volt, mire felébredt. A legény nem is kereste a lovakat, belefújt a síp harmadik lyukába, s egyszeribe ott volt az egerek királya.

- Mit parancsolsz, kedves gazdám?

Mondja, hogy mit.

- Ne félj, ha a föld alatt vannak, előkerítem én – mondta az egerek királya.

Nosza, nekiindultak az egerek, felkajtattak minden zugot, lyukat a föld alatt, s hát mire a legény az álmot kitörülte a szeméből, hoznak elejbe két patkányt. Meglegyinti a kantárral, s egyszeribe lóvá változnak.

- No, fiam – mondotta a vén boszorkány, mikor a legény hazament a lovakkal -, ilyen szolgám még nem volt, mint te. Becsületesen kitöltötted az esztendőt, de nem is maradok adósod. Nesze, itt van három kulcs. Egy a pincébe nyit, ott káddal áll arany, ezüst; végy, amennyit elbírsz. Egy a ruháskamrámba nyit. Vannak ott drágábbnál drágább aranyos, gyémántos ruhák, elveheted a legszebbet. A harmadik kulcs az istállóm kulcsa, ott válaszd azt az aranyszőrű paripát, amelyik csak szemednek, szívednek tetszik.

Azt mondotta a legény:

- Nem kell nekem, öreganyám, sem a pénze, sem a ruhája, sem az aranyszőrű paripája. Kell nekem az a csikó, amelyik a ganédombban el vagyon ásva.

- Hej, fiam, fiam, ördöggel cimborálsz te – mondotta a boszorkány -, meglásd, hogy rossz végre jutsz!

- Nem bánom én, öreganyám, akármi végre jutok, de énnekem csak az a csikó kell.

Eleget mesterkedett a boszorkány, hogy kibeszélje a legényt a szándékából, de annak ugyan beszélhetett. Mit volt, mit nem tenni, adott a legénynek aranyásót, s ezzel ásni kezdett a kicsi nemes legény, ásott hét nap s hét éjjel szakadatlan, akkor akadt a csikóra. Megfogta a lábánál fogvást, szép gyöngén kihúzta, a vállára emelte, s úgy vitte a híd alá, s ott megmosta. Akkor kivezette a híd alól, s hát uram, teremtőm, színarany volt a csikó szőre, ragyogott, mint a nap. Kantár is volt a fejében, gyémántszeges kantár, nyereg is a hátán, aranyos, ezüstös.

- No, édes gazdám – szólalt meg csikó -, ülj rám, hadd lám, hogy rám termettél-e.

Felpattan a legény a csikóra, az meg egyet ugrik, kettőt szökik, s fent volt a fellegek közt, onnét ugrott a holdba, a holdból a napba, a napból a fiastyúkba, abból meg le a hídra, s a kicsi nemes legény úgy ült rajta, mintha odaszegezték volna, meg sem tántorodott.

- Jól van, édes gazdám, most már mehetünk. Elviszlek az Óperenciás-tenger partjára, tovább nem, ott leteszlek. A tenger partján van innen is, túl is egy fa. Ez a két fa minden esztendőben kétszer összehajlik, tavasz elején s nyár végén: akkor átsétálhatsz rajta az Óperenciás-tenger túlsó partjára. Onnét gyalogszerrel mégy tovább, s minden házhoz beszólsz, minden embertől, akivel találkozol, kérdezősködöl, mert tudd meg, hogy „száján az ember messze elmehet”, s többet ér egy kérdezem száz keresemnél! Hanem ha szükséged lesz rám, csak fuvints bele a sípodnak mind a három lyukába, ott leszek mindjárt.

Ahogy ezt mondotta a táltos csikó, mindjárt fel is szállott a levegőégbe, vitte a kicsi nemes legényt erdők, mezők, tengerek felett, hét nap s hét éjjel folyton szállott, gondolatnál is sebesebben, akkor ért az Óperenciás-tenger partjára, ott leereszkedett a térdig érő selyemfűbe.

- Itt vagyunk, kicsi gazdám. Vedd ki a szájamból a zabolát, te meg indulj, nézd, éppen most hajlik össze az a két fa.

Hopp, a kicsi nemes legény egy szempillantásra felmászott a fára, s futott, mint a gondolat, keresztül az összehajlott ágakon. Addig futott, míg a tenger túlsó partjára nem ért. Na, éppen jókor, mert ahogy a földre ugrott, elvált a két fa egymástól.

Elindult a kicsi nemes legény egymagában, ment, mendegélt, míg egy aranyerdőbe ért, de meg sem állott, míg az erdőn át nem ment. Az erdő túlsó szélén volt egy kis ház, abban lakott egy százesztendős asszony, bement hozzá, köszönt illendőképpen:

- Adjon isten jó estét, öreganyám!

- Adjon isten, fiam! Hát te mi jóban jársz?

- Én a szépen zengő pelikánmadarat keresem, ha megtalálnám. Hallotta-e hírét, öreganyám?

- Hallani hallottam a hírét, de sohasem láttam, pedig én is szeretném hallani a hangját, mert azt mondják, hogy aki hallja, megfiatalodik. Eredj, fiam, az anyámhoz, az ott lakik az ezüst­erdő mellett, az talán többet tud róla.

Útbaigazítja az öregasszony a kicsi nemes legényt, megy ez az ezüsterdőn túl az öregasszony anyjához, kérdi ezt is, hallotta-e hírét a pelikánmadárnak.

- Hallottam, fiam, s azt is hallottam, hogy a templomban vagyon, de jobb, ha visszafordulsz, mert éjjel-nappal istrázsálják a barátok, s ha a világ minden kincsét ígérnéd nekik, úgysem adnák neked. Eredj különben az anyámhoz, az többet tud, mint én.

Eligazítja a legényt a rézerdőbe, annak a túlsó szélén lakott a mindentudó öregasszony.

- Adjon isten jó napot, öreganyám!

- Hozott isten, fiam. A pelikánmadarat keresed, ugye?

- Azt, öreganyám, azt.

- Azt mondta a leányom, hogy egy templomban van, ugye? Ott volt biz az a mai szent napig, de onnét ma reggel, míg a templomot seperték, elrepült, s meg sem találják, míg hozzám nem jönnek tanácsért.

Azt mondta a legény:

- Lelkem, öreganyám, mutasson nekem utat, mert az a pelikánmadár az én országombéli királyé, akinek az egyik szeme mindig sír a madár után.

- Tudom, fiam, tudom, én meg is mutatom neked az utat, csak embere légy. Hallgass ide. A pelikánmadár a vaserdőbe repült. A vaserdőben van egy akkora fa, hogy a felső ága az eget veri. Ennek az ágnak a kettős ága, az ikre közé akadt a pelikánmadár, ott vergődik, kínlódik, de hiába, nem tud kiszabadulni. Ha volna olyan ember, aki még a mai napon fel tudna mászni arra a fára, kiszabadíthatná a madarat, de már azt nem hiszem.

Haj, megszomorodott a legény, a könnye is kicsordult. Gondolt ide, gondolt oda, mit tudjon csinálni, merre facsarodjék. De bezzeg felvidult egyszerre! Előveszi a sípját, belefuvint a három lyukba, s hát csak zúgni-búgni kezd a levegőég, nagy szél kerekedik, s ím, abban a pillanatban elejbe toppan a táltos csikó.

- Mi baj, édes gazdám?

Mondja a legény, hogy mi.

- Ülj a hátamra, fogódzkodj jól a sörényembe. Ne nézz se jobbra, se balra, csak felfelé. Mikor a fejem az eget éri, hirtelen fogd meg azt a két ágat, húzd kétfelé, s abban a minutában fogd meg a madarat is, dugd a kebeledbe.

No, úgy is tett a legény, ahogy a táltos csikó mondta. Felszállnak a levegőégbe, hipp-hopp, be a vaserdőbe, vaserdőben az égig érő fa mellett szállanak feljebb, feljebb, mint a gondolat, s egyszerre csak kopp! nagyot koppan a táltos csikó feje. De a legény sem tátotta el a száját, egykettő, kebelében volt a szépen zengő madár.

Mondta a táltos:

- Fogóddz belém jól, édes gazdám, különben lefordulsz rólam!

No, jó, hogy ezt mondta, mert a kicsi nemes legény szemét-száját eltátotta a madár énekén.

S amerre elszállottak a levegőben, lent a földön, aki öregember hallotta az éneket, az mind megfiatalodott. Olyan szép fiatal leány lett abból a három öregasszonyból is, aki a kicsi nemes legényt útbaigazította, hogy csupa csuda.

Egy hét, kettő nem telt bele, hazaért a kicsi nemes legény, s amint ment végig a városon, kiveszi kebeléből a pelikánmadarat, biztatja:

- Énekelj, énekelj, szépen zengő pelikánmadár!

De bezzeg, egyszerre kicsődült az utcára minden ember, ki a király is, ahogy a pelikán elkezdett énekelni, s hát – volt öreg király, nincs öreg király, úgy megfiatalodott, hogy testvére lehetett volna a leányának.

Hiszen lett becsüje a kicsi nemes legénynek. A király egyszeribe nekiadta a fele országát, s fele országa mellé a leányát.

Holnap legyen a szépen zengő pelikánmadár a vendégetek.

Hát ez így volt egy hétig, kettőig. Egyszer azonban eszébe jutott a királynak, hogy megláto­gatja a leányát, hátha szép szóval másfelé fordítja a szívét. No, éppen jókor talált menni a toronyba: a szegény királyfi ott üldögélt a királykisasszony mellett, keseregtek mind a ketten, hullott a könny a szemükből, mint a záporeső. Hej, szörnyű haragra gerjedt a király, mikor meglátta a királyfit. Kirántotta széles görbe kardját, de bezzeg a királyfi sem tátotta el a száját, meglebbentette-csattogtatta a szárnyát, s huss! kirepült az ablakon. Meg sem állott, míg abba az erdőbe nem repült, ahol ő egymagában lakozott kakassarkon forgó aranypalotában.

Nosza, a király mindjárt befogatott hatlovas hintóba, s indult az erdőbe, mert hallotta volt már, hogy az ő erdejében lakozik a királyfi, csak hogy közeliben lehessen a királykisasszonynak. Ment a hintó után egy regement huszár is, s ahogy a palotához értek, egyszeribe körülfogták, a király meg bement a palotába.

Bemegy az első szobába, nem volt ott semmi. Bemegy a másodikba, ott volt két ágy, két szék, egy asztal meg almárium. Bemegy a harmadikba, s hát abban nem volt egyéb, csak egy íróasztal, amellett ült a királyfi, s szomorú verseket írt az ő nagy szívbéli bánatáról.

- Hé, szárnyas királyfi! – kiáltott a király szörnyű haraggal – te voltál a leányomnál?

- Én voltam, felséges királyom, nem tagadom. Ha tagadnám is, mi hasznát látnám?

- Bizony, ha te voltál, mindjárt agyon is lőlek ebben az álltó helyemben!

Azt mondta a királyfi:

- Ne lőjön meg, felséges királyom. Inkább vitessen vissza a toronyba, kötöztessen össze a leányával, s vettessen le a toronyból.

- No, ha ez a kívánságod, ez teljesedhetik – mondta a király. – Haljatok meg együtt, szívem szomorítói!

Hát csakugyan úgy lett, ahogy a szárnyas királyfi kívánta: visszavitték a toronyba, ott összekötözték a királykisasszonnyal, s ledobták a toronyból. Le ám, csakhogy nem estek a földre, mert a királyfi szárnyát elfelejtették lekötni, s ahogy lelökték az ablak párkányáról, kieresz­tette a szárnyát, felszállott a magas levegőégbe, s repült a királykisasszonnyal, mint a gondolat, még annál is sebesebben.

Eleget kiabált a király utána, hogy csak jöjjön vissza, egyiknek sem lesz semmi bántódása, de bezzeg volt esze a szárnyas királyfinak, még a fejét sem fordította vissza; nem szállott földre, míg az apja udvarába nem ért. Ott aztán leoldották róluk a kötelet, s még aznap megesküdtek a fiatalok. Amire a király odaért, már rég megvolt a lakodalom, csak egy kevés maradék jutott neki a lakodalmi kalácsból.

No, ez így éppen jól volt, ahogy volt.

Itt a vége, fuss el véle.

Ám ne higgyétek, hogy jókedvéből járt-kelt annyit. Azért nem volt maradása a hercegnek, mert az öccsét még kicsi korában elrabolták, s ő megfogadta, hogy addig nem nyugszik, amíg az öccsét meg nem találja.

Mondom, hogy már hétszer körüljárta a világot, de az öccsének hírét-nyomát sem találta sehol. Eleget mondották neki, maradjon itthon, ne keresse többet az öccsét, de a világvándora herceg újra nekiindult a világnak.

Vele ment az öreg inasa is, aki világjáró útjában soha el nem maradt tőle.

Mennek, mendegélnek, s egyszer beérnek egy olyan sűrű erdőbe, hogy sem eget, sem földet nem láttak. Ennek az erdőnek a közepén volt a világ óriás fája. Ez a fa olyan magas volt, hogy a felső ága az eget verte, s a legkisebbik ága is olyan vastag, mint egy mestergerenda, s olyan széles, hogy három nap ugyancsak vágtathatott egy lovas legény, hogy megkerülje.

Hanem még mi volt a világ óriás fáján? Volt azon egy akkora tojás, mint egy hétemeletes ház, s rá volt pingálva szörnyű nagy betűkkel:

„Aki e tojásba be akar menni, annak legyen huszonnégy regement katonája.”

- Hiszen ha csak ez kell, van nekem huszonnégy regement katonám – mondja a herceg.

Belefújt a kürtjébe, s abban a szempillantásban odamasírozik nagy trombita- és dobszóval a huszonnégy regement katona. Szalad a generális, s kérdi, hogy mi légyen a parancsolat.

- Azt parancsolom, hogy ezen a tojáson vágjatok egy akkora lyukat, hogy egy ember azon beférhessen.

Nekiestek a katonák karddal, buzogánnyal, faltörővel. Ütik-vágják, döngetik a tojást, de csak hullanak a katonák, mint a legyek. Amint egy hozzáüt, mindjárt hátratántorodik s szörnyethal. Úgy elpusztult a huszonnégy regement katona, hogy még hírmondónak sem maradt belőle. Hej, megmérgelődik a herceg, kirántja a kardját, s egy csapásra olyan lyukat vágott a tojáson, hogy le sem kellett hajolni, szépen besétálhatott. Bemegy a tojásba, úszik-kúszik a fehérjében, aztán fölér a szikjához, s annak a közepén talál egy levelet. Az volt írva aranypapirosra:

Aki engem megtalál,
Nem éri el a halál.

Beteszi a levelet a zsebébe, kiúszik a tojásból, s hát, uram teremtőm, úgy megerősödött a tojás szikjától, mintha csak karján, lábán, derekán, az egész testén páncélgúnya lett volna.

Ahogy kiért, belefújt a kürtjébe, s egyszeribe ott termett száz katona. Azzal továbbindulnak, keresztül az erdőn, s egyszerre csak, halljatok csudát, mi történik? Akarnak menni keletre, hát hiába akarnak, mert mindig nyugatra mennek. Messze, messze, de olyan messze, hogy a szemükkel alig látták, volt egy rettentő magas hegy, s mind a felé a hegy felé húzta őket valami. Nem telt belé egy-két perc, ott voltak a hegynek az aljában. Hiába akartak onnan továbbmenni, meg sem tudtak mozdulni, akárcsak kötéllel kötötték volna meg kezüket-lábukat. Mondja az öreg inas a világvándora hercegnek:

- Hej, uram, innen, míg a világ s még két nap, el sem is megyünk. Hallottam én már hírét ennek a hegynek. Ez a Mágnes-hegy. Aki a tájékára vetődik, búcsúzzék el a világtól, mert innen ugyan soha meg nem szabadul.

Szegény fejük, hát most mit csináljanak? Ami elemózsiát vittek magukkal, azt megették; boruk, ami volt, megitták; azután a lovukra került a sor. Egymás után leszúrták, s a húsát megették. S amikor már ló sem volt, sorban éhen haltak a szegény katonák. Nem maradt más élve, csak a világvándora herceg, az öreg inas s a hercegnek az aranyszőrű paripája.

Azt mondja egyszer az öreg inas:

- Uram, egyet mondok, kettő lesz belőle. Én már öreg ember vagyok, elpusztulhatok, senki ezen a világon meg nem sirat engem. De te szép vagy, s fiatal vagy, kár volna meghalnod ilyen fiatalon. Leszúrom a paripádat, lerántom a bőrét, s abba téged belevarrlak. Ide jár mindennap egy saskeselyű, amely a halottakat elviszi, a lovad bőrében majd elvisz téged is.

A herceg megfogadta az öreg inas tanácsát, leszúrták az aranyszőrű paripát, aztán keserves könnyhullatások közt elbúcsúztak egymástól, s az öreg inas bevarrta a herceget a lóbőrbe. Hát csakugyan jött a saskeselyű, mint egy nagy nehéz fekete felleg, akkora volt a szárnya, mint két nagy csűrkapu.

Lecsap a lóbőrre, felkapja, elrepül vele messze, messze, egy magas kősziklának a tetejére. Ottan leteszi, s ott hagyja a fiainak, ő pedig elrepült, hogy vigyen még eleséget, mert az a lóbőr meg se kottyant.

Nekiesnek a saskeselyűfiak a lóbőrnek, vágják, csipkedik, kikerül belőle a világvándora herceg, s éppen nekivágnak a sasfiókák, de ebben a pillanatban kerekedik rettentő fergeteg, szakadni kezd az égből a kénköves tüzes istennyila.

No – gondolja a világvándora herceg -, most vége neki is, vége a sasfiókáknak is. Egyet gondol, s a lóbőrt a sasfiókákra teregeti, ő maga is behúzódik alája: így kerülte el őket a tüzes istennyila.

Megy haza az öreg saskeselyű, mondják a fiai, hogy mi történt. De bezzeg, hogy nem bántotta most a herceget. Felültette a hátára, leszállott vele a kőszikla tetejéről, s egy vadon erdőnek a közepébe letette. No, továbbmegy a világvándora herceg, s hát, amint megy, mendegél, látja, hogy szörnyen viaskodik egymással egy oroszlán s egy hétfejű sárkány.

Odakiált neki a sárkány:

- Hallod-e te, világvándora herceg, ha segítesz nekem, az oroszlán bőrét neked adom.

Odakiált az oroszlán is:

- Nekem segíts, te világvándora herceg, s én egész életedben hűséges szolgád leszek.

Gondolja a herceg, ő bizony a kettő közül inkább az oroszlánnak segít, kirántja a kardját, neki a sárkánynak, s levágja mind a hét fejét.

Aztán mentek együtt, a herceg meg az oroszlán.

Ha megéhezett a herceg, az oroszlán mindjárt fogott valami vadat, azt megsütötték s megették. Hanem miért, miért nem, a herceg mégis félt egy kicsit az oroszlántól. Gondolta, hátha egyszer nem talál az oroszlán vadat, s majd őt eszi meg. Egyszer aztán, amint mentek, mendegéltek, elértek a Forró-tenger partjára. Gondolja a herceg, elküldi az oroszlánt vadászni, azalatt ő vesszőből dereglyét fon magának, átalevez a tengeren, s szépen megszabadul az oroszlántól.

Úgy is tett, ahogy gondolta. Hamarosan dereglyét font, olyat, amilyent tudott, nekiindult a Forró-tengernek, de mire a közepére ért, visszakerült az oroszlán a vadászatból, látja a gazdáját, beleugrik a tengerbe, s úszik utána. A Forró-tenger forró vize lekopasztotta az oroszlán bundáját, de ez csak úszott a gazdája után, addig úszott, amíg utol nem érte. Akkor belekapaszkodott a dereglyébe, s elkezdett szűkölni keservesen. A herceg rávágott a kardjával, de az oroszlán nem eresztette el a dereglyét, szűkölt tovább keservesen.

Addig szűkölt, hogy a hercegnek megesett a szíve rajta, felvette a dereglyébe.

A dereglye csak haladt elébb, elébb, s ím, egyszerre valami gyönyörű énekszót hall a herceg. Arrafelé tereli a dereglyét, s hát egy szigethez ér.

Kiszáll a világvándora herceg a szigetre, ottan lefekszik egy cédrusfa alá, mindjárt el is szenderült, s aludt szépen, csendesen másnap reggelig. Ahogy felébredt, elindult a szigeten. Először is ért a rézerdőbe, ahol csupa rézmadarak énekeltek; onnan az ezüsterdőbe, ott meg ezüstfehér madárkák énekeltek szép, vidám nótákat. Ezüsterdőből ért az aranyerdőbe. Ottan aranymadarak énekeltek olyan szép nótákat, hogy a hercegnek a szíve felvidult belé. Ment tovább, s ért a selyemrétre, ahol aranykaszával vágták a füvet, aranyvillákkal s gereblyékkel gyűjtötték a puha selyemszénát. Selyemrétről ért a virágerdőbe, ahol aranyméhek döngicséltek a legszebb virágokon.

Ennek a virágerdőnek a közepén állott a sziget királyának a palotája. Hétszínű szivárvány volt ennek a palotának a bolthajtása, s annyi ablak rajta, ahány nap az esztendőben. S ím, emberek jöttek elejbe a világvándora hercegnek, szépen karon fogták, s úgy vezették fel a palotába. Ottan balzsamos fürdőben megfürdették, aranytörlővel megtörülték, aranyhaját szépen megfésülték, adtak rá bíboros bársonyköntöst, úgy vezették a király elé.

A király három rózsabimbóval ajándékozta meg a herceget. Adott neki egy sárga, egy fehér s egy piros rózsabimbót. Ezeket a rózsabimbókat csak meg kellett szagolni, egyszeribe kinyíltak, s olyan ruha hullott ki belőlük, hogy azon egy öltés nem sok, annyi nem látszott. A sárga rózsában volt tiszta színarany, a fehérben ezüst, s a piros rózsában bíborvörös gúnya.

Megköszönte a herceg a drága szép ajándékot, aztán elvezették a királyné színe elé. Fogadta ez is a herceget kegyes szóval, s adott neki egy szépen szóló ezüstfurulyát. Megköszönte ezt is a herceg, aztán elbúcsúzott illendőképpen, s ment tovább.

Hét nap s hét éjjel folyton-folyvást ment, s ekkor elérkezett a Forrótengernek a túlsó partjára. Amint megy, mendegél az úton, látja, hogy egy sovány, girhes-görhes csikó fekszik ott, szeretne lábra állni szegény, de nem tud. Megszólítja a csikó a herceget:

- Ne hagyj itt, világvándora herceg, inkább segíts, hogy talpra álljak.

A hercegnek megesett a szíve a csikón, s a farkánál fogva felemelte.

- No, ha felemeltél – mondotta a csikó -, húzz el még a selyemrétre. Hadd lakjam jól egyszer életemben.

Megtette a herceg ezt is jó szívvel. Nagy kínnal-bajjal a selyemrétre húzta a csikót, ez ottan nekiesett a puha selyemfűnek, s evett, amennyi csak beléfért.

- No, te világvándora herceg, ha már megetettél, itass is meg. Amott van a szivárványforrás, húzz oda engem, többet aztán semmit sem kívánok tőled.

Jól van, megtette a herceg ezt is. Odahúzta a csikót a szivárványforráshoz, hadd igyék. S hát ahogy elvette a száját a forrástól, megrázkódott a csikó, s olyan seregélyszőrű paripa lett belőle, amilyet még a világ nem látott.

Mondja a paripa:

- Hallod-e, te világvándora herceg, megetettél, megitattál, ülj fel most a hátamra. Hogy menjek? Úgy, mint a madár, vagy mint a villámlás, vagy még ennél is sebesebben, mint a gondolat?

- Akárhogy mehetsz, édes lovam, csak se tebenned, se énbennem hiba ne essék.

Felült a világvándora herceg a táltos lóra, egyet ugrott, kettőt szökött a táltos, s ott voltak egy városban.

Abban a városban lakott a világszép királykisasszony kakassarkon forgó gyémántpalotában. Gondolkozott a herceg, vajon mindjárt felmenjen-e, aztán arra határozta magát, hogy még nem megy fel.

Betért egy kicsi házba, egy öregasszonyhoz, s ottan szállást kért éjszakára. Hanem amint beesteledett, mégsem volt maradása: felöltözött rongyos ruhába, elment a világszép király­kisasszony kertjébe, elővette szépen szóló furulyáját, s fújta olyan szépen, keservesen, hogy egyszerre csak kinyílt az ablak, kikönyökölt rajta a királykisasszony, s úgy hallgatta a nótát.

Meglátja a királykisasszony a herceget, szalasztja az inasát, hadd nézze meg: ki s miféle ember, aki az ő kertjében furulyázik.

De mire az inas lement, a világvándora herceg eltűnt a kertből: híre-nyoma sem volt. Vissza­ment az öregasszonyhoz, ottan lekönyökölt az asztalra. Hiába kínálta az öregasszony tyúkkal, kaláccsal, paprikás szalonnával, se nem evett, se nem beszélt, le sem feküdt, egész éjjel ébren maradt.

Reggel a herceg elővette azt a sárga rózsát, amelyet a sziget királyától kapott, háromszor megszagolta, s hát csakugyan kinyílt a rózsa, s benne volt egy színarany sárga ruha. Hirtelen magára vette a ruhát, felült táltos lovára, s bevágtatott a királykisasszony udvarába.

Hanem hogy szavamat ne felejtsem, tele volt az udvar mindenféle hercegekkel s királyfiakkal, akik a világszép királykisasszonyért vetekedtek. Az ám, mentek oda a világ minden részéről királyfiak s hercegek, de a világszép királykisasszony azt mondta: annak lesz a felesége, aki a legvitézebb valamennyi között.

Éppen akkor kezdődött a viadal, amikor a világvándora herceg beugratott a palota udvarába. Nosza, ő is mindjárt kiállott, csattogtak a kardok, csak úgy szikráztak. Dőltek a királyfiak és hercegek, ki jobbra, ki balra, csak két vitéz maradt a lova hátán: a világvándora herceg s egy dali szép vitéz, aki szakasztott olyan volt, mint a herceg, mintha éppen egy anyának lettek volna gyermekei.

Hej uram, istenem, ez volt csak a viaskodás! Körbe állottak a hercegek, királyfiak, kint ült a tornácon a világszép királykisasszony is, s nézték a viaskodást nagy gyönyörűséggel. De hiába küzdöttek egész nap, feljött már a vacsoracsillag is, de egyik sem tudta legyőzni a másikat. Abban egyeztek meg a vitézek, hogy másnap folytatják a viaskodást.

Este a királykisasszony mind felgyűjtötte a királyfiakat és hercegeket a palotájába. Volt ott nagy dínomdánom, muzsikaszó, csak egy nem jött el, akire legjobban várt, a világvándora herceg.

Visszament ez az öregasszonyhoz, levetette színarany ruháját, de ismét csak nem volt maradása. Elment a királykisasszony kertjébe, ottan elővette a szépen szóló furulyáját, fújta szépen, keservesen. Egyszerre csak megszakadt a muzsikaszó, mind a furulyaszót hallgatták. A világszép királykisasszony odaszaladt az ablakhoz, kinézett a kertbe, de mire a herceg után leküldött, eltűnt az, mintha a föld nyelte volna el.

Akkor éjjel sem aludt a világvándora herceg. Hiába kínálta az öregasszony, sem nem evett, sem nem ivott, le sem feküdt.

Jókor reggel elővette a fehér rózsabimbót, háromszor megszagolta, s ím, kipattant a bimbóból egy drága szép ezüstszín ruha. Felvette a ruhát, ráült a táltosra, s hipp-hopp! beugratott a világszép királykisasszony udvarába.

Reggeltől estig küzdött a két vitéz, de hiába. Nem tudták egymást legyőzni. Azt határozták, hogy harmadszor is megpróbálják a viaskodást, s azzal elváltak.

A világszép királykisasszony palotájában volt nagy dínomdánom, muzsikaszó ez este is, de a világvándora herceg csak a kertbe ment el, ottan elővette a szépen szóló furulyáját, s fújta szépen, keservesen. Most a királykisasszony maga szaladt le, de hiába. Mire leért, híre-nyoma sem volt a világvándora hercegnek.

No, elkövetkezett a harmadik nap is. Le sem hunyta a szemét a világvándora herceg, s reggel jókor elővette a piros rózsabimbót, megszagolta háromszor, s ím, kipattant belőle egy bíborvörös ruha, amilyent még emberi szem nem látott. Felvette magára, szépen megfésülte hosszú aranyhaját, aranyos törlővel megtörülte az arcát, aztán felpattant táltos lovára, s beugratott a világszép királykisasszony udvarába.

Ott voltak már mind a hercegek, királyfiak, szépen körbe állottak, s várt rá az udvar közepén az ismeretlen vitéz, aki szakasztott olyan volt, mint a világvándora herceg, mintha éppen egy édesanyának lettek volna gyermekei…

Megkezdik a viaskodást, csattogott a kard, döngött-rengett a föld alattuk, de hiába, egyik sem tudta a másikat legyőzni.

Hát egyszerre csak mi történt? Az történt, hogy az ismeretlen vitéz kebléből kifordult egy fekete zsinór, fekete zsinóron egy fél karikagyűrű. Leereszti kardját a világvándora herceg, s mondja:

- Megállj, vitéz! Kitől kaptad a fél karikagyűrűt?

Azt mondja az ismeretlen vitéz:

- Az édesanyám akasztotta a nyakamba, amikor még kicsike voltam.

Belenyúl a kebelébe a világvándora herceg, s kihúz onnan egy fél karikagyűrűt. Ott mindjárt összeteszik a két fél gyűrűt, s hát olyan szépen összetalálnak, hogy csupa csuda.

- Te vagy nékem, te vagy az én édes öcsém! – kiáltott a világvándora herceg. – Teéretted lettem a világ vándora!

Mindjárt hüvelyébe dugták kardjukat, összeölelkeztek, összecsókolóztak, s felsétáltak szépen a királykisasszonyhoz. Csak ámult-bámult a világszép királykisasszony, nem tudta elgondolni, hogy mi történt velük. No, mindjárt megtudta.

Mondta a világvándora herceg:

- Tovább nem küzdhetünk, szép királykisasszony, mert testvérek vagyunk. Válassz kettőnk közül.

Hiszen nem volt nehéz a választás, mert a világszép királykisasszony a szívében úgyis azt kívánta, hogy a világvándora herceg legyen a győztes.

Egyszeribe lakodalmat csaptak, hét országra szólót.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Egy reggel azonban nagy ijedten jelenti az inas, hogy egy csepp tej sincs a kútban.

Nagy haragra lobbant a király, s mindjárt megrendelte, hogy tizenkét katona álljon istrázsát, s fogják el, aki a tejet kiissza.

Kimennek a katonák a kúthoz, ottan állnak, álldogálnak, s hát, éjfélkor jön egy rettentő nagy óriás. Nem szól egy szót sem, csak nekidűl a kútnak, s egy szempillantás alatt mind egy cseppig kiitta a tejet.

A katonáknak a nagy csodálkozástól szemük-szájuk tátva maradt. Meg sem merték szólítani az óriást, csak beszaladtak a királyhoz, s jelentették, hogy mi történt.

- Jól van – mondta a király -, csak menjetek vissza a kúthoz, s töltsétek tele jó erős szilva­pálinkával, attól majd lerészegszik, akkor aztán vessétek tömlöcbe.

A katonák úgy tettek, amint a király parancsolta. Teletöltötték a kutat szilvapálinkával, s várták az óriást.

Jött is az éjfélkor, s mintha ott sem lettek volna a katonák, nekihasalt a kútnak, s egy cseppe­dős cseppig megitta a szilvapálinkát. No, ha megitta, le is részegedett a sárga földig. Csak elterült a kút mellett, elaludt, s akkorákat horkolt, hogy a szelétől a király palotája is táncra kerekedett.

A katonák segítséget hívtak, mert az óriás olyan rettentő nagy volt, hogy egy-egy lábujjának is kellett egy ember, s nagy nehezen bevonszolták egy vasrácsos tömlöcbe. A vasajtót rázárták, s aztán jelentették a királynak nagy örömmel, hogy megfogták az óriást.

Örült a király, s nagy örömében összehívta az ország népét, hogy lássa minden ember ezt a csudát.

Aközben fölébredt az óriás, s próbálta mindenféleképpen, hogy kiszabaduljon a tömlöcből, de hiába próbálta, nem tudott kiszabadulni. Leült búsan a tömlöc földjére. Hát, amint ott üldögélne, egy kicsi nyílvessző esik le a földre, éppen elejébe. Azt a kicsi nyílvesszőt a király fiacskája lőtte be véletlenségből.

Odament a rácshoz, kérte az óriást:

- Édes óriás bácsi, adja ki a nyílvesszőmet.

- Szívesen, édes fiam – mondta az óriás -, ha kinyitod a tömlöc ajtaját.

A kicsi királyfiú nem tudta, hogy ezzel rosszat cselekszik, szaladt a kulcsért, s kinyitotta az ajtót.

- No, te királyfi – mondta az óriás -, te megmentettél a haláltól, jótétel helyébe jót várj. Ne félj, ha bajba kerülsz, megszolgálom jóságodat.

Éppen esteledett, s mire észrevették, az óriás hetedhét országon is túl volt.

Másnap összegyűltek a király udvarában az ország népei, s mentek a tömlöchöz, hadd lássák, mi csuda van ottan. Az ám, híre-pora sem volt az óriásnak.

Hej, szörnyű haragra lobbant a király! Elővette mind a cselédeket, ütötte, verte, vallatta, hogy ki merte az ajtót kinyitni. De mikor éppen a legkisebb inasocskát kezdette ütni, odaszaladt a kicsi királyfi, s kérte az apját:

- Ne üsd, édesapám, én vagyok a bűnös, én eresztettem ki az óriást.

De még csak most lobbant igazi haragra a király. Hogy éppen tulajdon édes fia csúfolja meg így őt!

Egyszeribe összehívatta az országtartó tanácsos urakat, s kérdezte őket, hogy mit érdemel az olyan fiú, aki az édesapját így megcsúfolja.

Azt mondták, hogy halált érdemel az.

Haragudott a király, erősen haragudott a fiára, de mégiscsak fia volt, meghagyta hát az életét, de kitagadta mindenéből. Azt mondta neki: fel is út, le is út, mehetsz világgá!

Éppen csak hogy adott egy lovat, egy kevés pénzt; no meg melléje rendelt egy cigánypurdét, hadd kísérje.

Volt a kicsi királyfinak egy kicsi kutyácskája. Ez is utána szaladott, s úgy mentek együtt világgá.

Mentek, mendegéltek, estére egy rengeteg erdőbe értek.

Amint ott letelepedtek, megszólal a kicsi kutya (mert tudjátok meg, táltos volt ám!), s a fülibe súgja a királyfinak:

- Add a lovadat a cigánypurdénak, kicsi gazdám, mert az éjjel úgyis ellopná, s mondjad neki, hogy többet ne kísérjen. Menjen, amerre neki tetszik.

A királyfi megfogadta a kicsi kutya tanácsát, a purdénak ajándékozta a lovat, s bezzeg, hogy ez kétszer sem mondatta magának: felpattant a lóra, s úgy elnyargalt, mint a sebes szélvész.

Abban a pillanatban, hogy a cigánypurdé elnyargalt, ott terem az óriás, akit a királyfi kiszabadított, s mondja neki:

- Elcsapott az apád, ugye, kicsi királyfi?

- El bizony – felelt a királyfi nagy búsan. – Most már sem országom, sem hazám.

- No, ne búsulj. Apád helyett apád leszek, velem jössz te mostan.

Ölibe vette a kicsi királyfit, zsebébe dugta a kutyácskát, aztán azt mondta a királyfinak:

- Hunyd be a szemedet, édes fiam!

A királyfi behunyta a szemét, az óriás pedig elindult. Lépett egyet, lépett kettőt, átallépett egybe hegyeket, erdőket, tengereket, s mikor ötöt-hatot lépett volna, azt mondta a királyfinak:

- No, most kinyithatod a szemedet, kicsi fiam, itt vagyunk az óriások országában. Tudd meg, ennek az országnak én vagyok a királya, s mától fogva fiamnak tekintelek.

Telt-múlt az idő. Dali szép legény lett a kicsi királyfiból. Mondja egyszer neki az óriás:

- No, fiam, most már meg is házasodhatnál.

- Igaza van, édes apámuram – mondja a királyfi -, de a kigyelmed országában nincsen hozzám való leány.

- Sebaj – mondta az óriás -, menj el Fehérországba. Fehérország királyának van egy szép leánya, próbálj szerencsét nála. Hanem, hallod-e, ne menj te oda királyfi képében. Öltözz fel szegény disznópásztorlegénynek, s úgy keress szolgálatot a fehér királynál. Ne félj, gondom lesz reád.

Felöltözött a királyfi rongyos ruhába, hanem a rongyos ruha alá olyan drága, finom inget vett magára, hogy nem volt olyan, tudom, még a fehér királynak sem.

Elindul a királyfi, megy, mendegél, meg sem áll, míg a fehér király városába nem talál. Megy egyenest a királyhoz, s mondja, hogy szolgálatot keres, ha a király felfogadná.

- Éppen jókor jöttél – mondta a király -, most halt meg a kondásom, felfogadlak a helyébe.

Megalkudtak, kezet csaptak, s a király mindjárt megparancsolta a szakácsnak, adjon ennek a legénynek jó vacsorát.

Hát, amikor éppen falatoznék a konyhán, bejön a királykisasszony, s hogy, hogy nem, meg­akadt a szeme a kondáslegényen. Odamegy a legényhez, nézi, nézi az inge gallérját, s kérdi:

- Ki vagy te, mi vagy te? Mert látom, hogy nem vagy te szegény legény!

Felelt a királyfi:

- Nem vagyok én más, királykisasszony, szegény kondáslegény, mi más lehetnék én.

- No, ha az vagy, maradj annak – mondta a királykisasszony, s nagy dérrel-dúrral kiment a konyhából.

De egy kicsi idő múlva megint csak visszajött, s hozott a legénynek egy szép ropogós cipót s egy kulacs bort, s azt mondta neki:

- Nesze, hoztam neked kenyeret s bort, hadd legyen mit egyél s igyál a mezőn.

A legény megköszönte szépen a cipót s bort. Reggel aztán kihajtotta a disznókondát a mezőre, de amint mentek kifelé a kapun, elővette a furulyáját, elkezdette fújni, s hát – halljatok csudát! – amennyi disznó, mind táncra kerekedett.

A király éppen ott ült az ablakban, s szól a feleségének, leányának:

- Gyertek, gyertek, lássatok csudát, ni, hogy táncolnak a disznók!

Azt mondja a királykisasszony:

- Én igazán nem tudom, édesapám, hogy miféle fajzat lehet ez a legény, mert olyan szép inge van, amilyen még magának sincs, nincs bizony!

Aközben a legény kiért a mezőre, s hát már várt reá ott az óriás.

Kérdi tőle:

- Na, fiam, kaptál-e valamit?

- Kaptam, édesapám, kaptam, adott a királykisasszony egy fehér cipót s egy kulacs bort.

Azt mondja az óriás:

- Azt a cipót vesd annak az egyenes farkú kannak, a bort megihatod magad.

A legény odavetette a cipót, az óriás pedig odaszólt a kannak, hogy jól megőrizze a kondát, amíg ők odajárnak. Azzal felkapta ölébe a királyfit, s vitte haza az országába.

Estefelé ismét ölébe vette, visszavitte Fehérországba, s éppen a város végén tette le. Ott adott neki egy aranyguzsalyat, s jól a szájába rágta, hogy ha majd kéri a királykisasszony, oda ne adja neki, amíg meg nem mutatja, hogy milyen jegy van a bal füle mögött.

Úgy lett, ahogy az óriás gondolta. Mikor a királyfi este hajtotta a kondát be a király kapuján, a királykisasszony ott ült az ablakban, s mindjárt észrevette az aranyguzsalyat. Szaladott le az udvarba, s kérte a legényt szép, hízelgő szóval:

- Add nekem ezt a guzsalyat, te kondáslegény, s bizony nem bánod meg.

- Neked adom – mondta a legény -, ha megmutatod, hogy miféle jegy van a bal füled mögött.

- Jaj, azt nem szabad – mondta a királyleány -, azt apámon, anyámon s az öreg dajkámon kívül ember még nem látta, s nem is láthatja.

- No bizony, ha nem, nem is lesz tied az aranyguzsaly, szép királykisasszony.

Mit volt, mit nem tenni, a királykisasszonynak erősen megtetszett a guzsaly. Egy kicsit félre­húzta az aranyhaját, s azt mondta a legénynek:

- No, nézz ide!

De csak hogy meg nem vakult a legény a szertelen ragyogástól. Egy fényes aranycsillag ragyogott ottan. A legény odaadta a guzsalyat, s másnap egy aranymotollát kapott az óriástól. De meghagyta az óriás, hogy oda ne adja a királykisasszonynak, amíg meg nem mutatja, hogy miféle jegy van a jobb füle mögött.

Na hiszen, most nem is igen húzódozott a királykisasszony, azt mondta:

- Hát nézzed! Egy aranycsillag van itt is.

Az ám, egy aranycsillag volt ott is, de százszorta fényesebb, ragyogóbb, mint a bal füle mögött.

Harmadnap egy aranyorsót kapott az óriástól a királyfi, de erősen a lelkére kötötte, hogy addig oda ne adja a királykisasszonynak, amíg meg nem mutatja, hogy miféle jegy van a mellén.

- Jól van – mondta a királykisasszony -, megmutatom azt is, te kondáslegény.

Kigombolt egy gombot:

- Nézd meg!

Hát ott egy kicsi hold ragyogott, de hogy ragyogott, istenem! Majd megvakult a legény a nézésétől.

Telt-múlt az idő. A király férjhez akarta adni a leányát. Jöttek is királyfik, hercegek, amint neszét vették, de a királykisasszony még szóba sem állott velük. Megmondta az apjának, anyjának, hogy ő csak ahhoz megy feleségül, aki kitalálja, hogy a két füle mögött s a mellén miféle jegyek vannak.

Kihirdette a király mindenfelé, hogy csak jöjjön, aki a leányát akarja, annak adja feleségül, bárki fia legyen, aki a leánya kérdéseire megfelel.

Hiszen jöttek a világ minden tájékáról királyfik, hercegek, grófok, bárók s válogatott cigánylegények. Annyian voltak, hogy nem fértek el az udvarban, de még a városban sem, de még a város határán sem. De hiába jöttek. Összevissza feleltek mindent, egy sem találta el, hogy miféle jegyek vannak a királykisasszony testén. Előhívatta a király a cselédeket is, azok sem tudták kitalálni.

- Van-e valaki még az udvaromban? – rikkantott a király nagy mérgesen.

Éppen akkor jött haza a kondáslegény, terelgette be a kapun a kondát.

Fújta, fújogatta szépen szóló furulyáját, s táncoltak a disznók, hogy aki látta, meg nem állotta a kacagást.

- Állj meg, kondáslegény! – kiáltott rá a király. – Felelj arra, amit a leányom kérdez.

Megállott a legény, s kérdezte a királykisasszony:

- Na, hadd lám, tudod-e, miféle jegyeim vannak?

- Tudom, királykisasszony, a bal füled mögött van egy aranycsillag, a jobb füled mögött is egy aranycsillag, s a melleden egy hold.

- Ördögadta legénye – mondta a király -, ez ugyan jól eltalálta. Na, fiam, a szavamat még nem másolom, neked adom a leányomat.

Ott mindjárt megtartották a kézfogót, csaptak nagy vendégséget, de egyszer csak, a nagy vendégség alatt, eltűnik a kondáslegény. Keresik mindenfelé, tűvé teszik a palota minden zegét-zugát, s nem találták sehol.

Hej, volt nagy bánat, szomorúság! Sírt a királykisasszony, mert szó, ami szó, szerette a kon­dás­legényt. A király már nagy haragjában máshoz akarta adni a leányát, amikor végre jött a kondáslegény, de nem gyalog ám, hanem aranyos hintóban, s nem rongyos ruhában, hanem olyan aranyos, gyémántos gúnyában, hogy a napra lehetett nézni, de reá nem.

Bezzeg, hogy a nagy bánat nagy örömre változott. Hát még mikor megtudták, hogy a kondás­legény igazi királyfi! A király egyben neki adta nemcsak a leányát, de egész királyságát, s csaptak hetedhét országra szóló lakodalmat. Folyt a bor s a pálinka Boncidától Hencidáig, táncolt még a sánta koldus is. Lakodalom után a fiatal pár dióhéjba kerekedett, a Küküllőn leereszkedett.

Holnap legyenek a ti vendégetek.

- Éhes vagyok, adjatok enni!

Nem tudták, honnan jön a hang, de a korsó folytatta a beszédet:

- Én a korsóban lakó kisfiú vagyok, és adjatok ennem, mert éhes vagyok.

Ételt és italt öntöttek a korsó szájába, a kisfiú pedig elbeszélgetett velük. Elhatározták, hogy a lány örökbe fogadja a korsóban lakó fiúcskát.

A fiúcska nőtt, növekedett a korsóval együtt; nem volt keze-lába, de igen kedvesen beszélt, és a lány is meg szülei is nagyon megszerették.

Az indián gyerekek gyakran tértek be a házba, hogy elbeszélgessenek a korsóban lakó fiúval. De a leány, aki örökbe fogadta, sokszor sírt éjszaka, hogy ilyen különös gyermeke van.

Amikor a hó leesett, az indián férfiak elmentek vadászni. Így szólt a korsócska:

- Nagyapám, vigyél engem is a vadászatra.

- Ó, szegény unokám – mondotta az öregapó -, hogy akarnál vadászni, hiszen se karod, se lábad? – De a korsócska addig rimánkodott, amíg az öregember elvitte magával az erdőbe.

Egy domb tetején állva meglátták a hóban a nyúl nyomát.

Az öreg egyik irányban indult el a nyúl után, a korsó pedig a másik irányban gurult. Ahogy gurult, gurult lefelé a domboldalról, nekiütközött egy sziklának.

Széttört a korsó, és egy szép indián fiúcska bújt ki belőle. Örült, hogy megszabadult agyag­börtönéből. Színes kerek gyöngyök díszítették a nyakát, fülbevalói türkizből valók, lábán finom mokasszin, ruhája pedig szarvasbőrből készült. Még naplemente előtt négy nyulat fogott, mert gyorsabban futott a leggyorsabb nyúlnál.

A nagyapó ott várt rá a domb alján, de nem ismerte meg. Megkérdezte a fiúcskától:

- Nem láttad valahol az unokámat?

- Nem, nem láttam.

- Ó, istenem, már milyen késő van: remélem, nem történt semmi baja.

- Senkivel sem találkoztam – mondta a fiú. De megsajnálta az öreget, mert olyan szomorú volt, és elárulta: – Én vagyok az unokád.

- Ó, te nem lehetsz az unokám, csak nevetsz rajtam. Hisz az én unokám korsócska, nincsen se keze, se lába.

Akkor a fiú így felelt:

- Megmondom az igazat. Én vagyok a te unokád. Ma reggel te hoztál ide. Amint gurultam a dombon, nekiütköztem egy sziklának, eltört az agyagkorsó, és én kibújtam belőle. Én éltem mostanáig a korsóban, hidd el.

Nagyon megörült ennek az öregapó.

Amikor hazaértek, látja ám a lány, hogy az apjával egy szép fiú érkezett. Zavartan elrejtőzött, mert szégyellte magát az idegen előtt.

De az öregapó azt mondta:

- Köszöntsd a fiadat, ő a vizeskorsócska.

A nagyanyó csodálkozva kérdezte, hogyan lett a korsócskából ilyen szép szál fiú. Elmondták a történetet, és végül meggyőzték az asszonyokat is.

A fiú ezután a többi indián fiúcskával együtt játszott, vadászott; de egy idő múlva azt mon­dotta:

- Szeretném tudni, hol van az édesapám.

- Ó, kisfiam – mondotta az anyja -, nem tudom én azt, ott találtalak téged a forrás mellett.

- Elmegyek, és megkeresem az apámat – válaszolta a fiú.

Hiába kérte az anyja, hiába kérték nagyszülei, nem volt a fiúnak maradása. Így hát elemózsiát készítettek számára, és elindult a folyó felé.

Amikor a folyóhoz ért, egy férfival találkozott, s ez a férfi megkérdezte tőle:

- Hová tartsz?

- Meg akarom keresni apámat.

- Hol van az édesapád?

- Az édesapám egy forrásban lakott.

- Sohasem fogod megtalálni az apádat – mondta az ember.

- Pedig elmegyek utána a világ végére is – válaszolta a fiú.

- Ki az apád? – kérdezte a férfi.

A fiú rátekintett, és azt mondta:

- Talán te vagy az apám.

- Azt hiszed?

- Megismertelek.

A férfi megpróbálta megijeszteni a fiút, de a fiú addig ismételgette, hogy: „Te vagy az apám”, míg a férfi válaszolt:

- Bizony én vagyok, és azért jöttem, hogy találkozzam veled.

Átölelte a fiát, és elvitte haza, a folyó forrásvidékéhez.

Sok ember lakott a forrásnál, ezek is átölelték a fiút, és nagyon örültek neki. Megtalálta hát az apját és apjának rokonait.

Egy éjszaka maradt itt, másnap pedig visszament anyjáért, aki annak idején megtalálta a korsócskában, és felnevelte.

A korsócskában lakó fiú apja vízitündér volt, Piros Vízisiklónak hívták. Azért küldötte el a fiát a forráshoz, mert feleségül akarta venni a szép indián leányt.

Egybekeltek tehát, és még a mai napig is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

Egy szép napon azután az öreg király olyasmit hallott egy idegen ország nagykövetétől, ami reménykedéssel töltötte el. Azt remélte ugyanis, hogy visszanyeri ifjúkori éles látását. Behívta hát a fiait, és így szólt hozzájuk:

- A nagykövet úrtól azt hallottam, hogy a szomszéd országban van egy csodatevő kút; aki megmossa vizében a szemét, az úgy fog látni, mint tizenöt esztendős korában. Azt a kutat Aranyhajú őrzi, a szépséges hercegnő. Amelyikőtök hoz nekem abból a csodás vízből, az lesz az utódom a trónon.

A legidősebb fiú vállalkozott elsőnek, hogy elmegy azért a csodatevő vízért. Az öreg király építtetett neki egy gyors járatú hajót – mert abba az országba tengeren lehetett a legkényel­me­sebben és leggyorsabban eljutni. A legidősebb fiú útnak is indult jókor hajnalban. Alkonyatkor kikötött egy szigeten, partra szállt, és bement a kikötő közelében levő vendégfogadóba. Vacsorát rendelt, hozzá egy üveg bort is. Jól érezte magát, és úgy határozott, hogy csak reggel megy vissza a hajóra, az éjszakát a fogadóban tölti. Szobát rendelt hát a fogadóban, és éppen indult a szobájába, amikor a fogadósné odalépett hozzá.

- Nincs kedve kártyázni, hercegem? – kérdezte a termetes asszonyság.

- Nem bánom, kártyázzunk – állt rá a herceg.

Kártyáztak is majdnem hajnalig, annyira belemelegedtek. A legidősebb fiú elvesztette minden pénzét, aztán a hajóját is. A fogadósné végül elnyerte tőle még a ruháját is. A hercegnek szégyen­szemre meztelenül kellett szobájában rostokolnia. Ki sem mozdulhatott.

Hét nap telt el a legidősebb fiú elindulása óta. Az öreg király már nyugtalankodott; attól tar­tott, hogy valami baj érte a fiát. A hetedik nap estéjén hívatta két otthon maradt fiát, és meg­kérdezte tőlük, hogy melyikük vállalkozna az útra. A középső fiú vállalkozott. Az is kapott egy gyors járatú hajót, el is indult kora hajnalban. Alkonyatkor ő is odaért a szigethez; látja, hogy a bátyja hajója ott horgonyoz a kikötőben. Ő is horgonyt vetett. Partra szállt, bement a fogadóba, ahol pontosan ugyanazt csinálta, amit a bátyja, vagyis evett-ivott, azután szobát nyittatott. És pontosan úgy járt, mint a bátyja: a fogadósné tőle is elnyert mindent, pénzt, hajót, ruhát. Most már a középső fiú is rostokolhatott a szobában. Meztelenül nem mehetett sehova.

Eltelt két hét, és akkor az öreg király látta, hogy a középső fiú sem jutott el oda, ahova kellett volna. Hívatta a legkisebb fiút. Az öreg királyné féltette a legkisebbik fiát, nem akarta engedni, de az öreg király erősködött, hogy mehet nyugodtan, nem kisgyerek már. Meg aztán a fiúnak is mehetnékje volt. Ő is kapott hát egy gyors járatú hajót, és ő is elérkezett alkonyatkor a szigethez. Látja, hogy mindkét bátyjának a hajója ott horgonyoz a kikötőben egymás mellett. Ő is horgonyt vetett. Bement a vendégfogadóba, és vacsorát rendelt, később szobát is.

- Nincs kedve kártyázni, kis hercegem? – kérdezte tőle a fogadósné, amikor éppen indult a szobájába, hogy lefeküdjön.

- Nem bánom, játszhatunk egy-két játszmát – egyezett bele a legkisebb fiú.

Hajnalig verték a lapot, annyira belemelegedtek. De most megfordult a szerencse: a fogadósné mindenét elvesztette, még a fogadóját is. A legkisebb fiú meg ráadásul visszanyerte a két hajót is, sőt – utolsó tétként – két bátyját is ruhástul.

Már fölkelt a nap, amikor fölment a két bátyjához. Ott ücsörögtek meztelenül a szobában. Megörültek nagyon az öccsüknek, mert úgy gondolták, elérkezett szabadulásuk órája.

- Látom, jó egészségben vagytok. Hát csak ücsörögjetek még itt egy darabig. Most elmegyek a csodatevő vízért. Visszafelé majd fölveszlek benneteket, és együtt megyünk haza. Addig persze a ruhátokat sem kapjátok vissza. Na, jó egészséget!

Azzal elment. A két idősebb fiú meg mérgelődött, mert nagyon unatkoztak. Sehova nem mehettek, csak az ablakon bámészkodhattak kifelé. Ez volt az egyetlen szórakozásuk, ez pedig nem sok.

A legfiatalabb fiú ismét hajóra szállt, és hét nap múlva kikötött nem messze az Aranyhajú székvárosától. Azazhogy csak látszatra nem volt messze, mert az irdatlan hegy túlsó oldalára kellett mennie. Vásárolt a kikötőben egy lovat, és hétnapi lovaglás, kapaszkodás után meg is érkezett az Aranyhajú székvárosába. Éppen delet ütöttek a toronyórák, amikor odaért. Csodál­kozva látta, hogy a városban mindenki alszik, még az állatok is. Igaz, hogy rekkenő hőség volt, és olyankor ember-állat szívesen szundikál a hűvösön.

A legkisebb fiú, mikor kicsodálkozta magát, egyenesen az Aranyhajú palotája felé vette az útját. Baj nélkül bejutott, és Aranyhajút meg is találta a hálószobájában. Édesdeden aludt. Nem ébredt föl az ajtónyitásra. A legkisebb fiú odalépett az ágyához, megsimogatta a herceg­nő szép aranyhaját, meg is csókolgatta. Azután körülnézett a szobában. Az asztalon látott egy ropogósra sült cipót. És mert éhes volt, szelt belőle. Meg is ette jóízűen. Akkor vette csak észre, hogy a cipó sértetlen volt: mintha nem is szelt volna belőle. Erre vágott még egy karéj kenyeret, de a cipó éppolyan egész volt, mint annak előtte. Akkor jót húzott az asztalon levő üvegből. Finom bor volt benne. Azt hitte, hogy legalább a felét kiitta. Mégis, mikor visszatette az asztalra, akkor látta, hogy az üveg tele van. Egy ujjnyi sem hiányzott belőle.

„Hát jó. Ez nagyon jó. Úgyis eleget mászkálok erre-arra, nem árt, ha van ilyen elfogyhatatlan cipóm meg ilyen kifogyhatatlan borosüvegem” – gondolta magában, és berakta a tarisznyájába a cipót is, a borosüveget is. Még egyszer megcsókolgatta az alvó Aranyhajút, és kiment a szobából. Lement a palota kertjébe, a kert közepében is a csodatevő kúthoz. Ott telemerítette kulacsát a csodatevő vízzel, a kút káváján szundikáló kőszáli sasnak pedig kihúzta egy szárny­tollát. Gondolta, jó lesz valamire.

Azzal fölült a lovára, és kocogott vissza a magas hegyen át a kikötőbe. Ismét hét napig tartott az út. Most jó szolgálatot tett neki az elfogyhatatlan cipó meg a kifogyhatatlan borosüveg. A kikötőben hajóra szállt, és hét nap múlva megérkezett a fogadóba, ahol két bátyja rostokolt meztelenül.

- Itt a ruhátok, indulhatunk – szólt hozzájuk.

- Aztán sikerült-e az utad? – kérdezte a legidősebb fiú a legkisebbtől.

- Sikerrel jártam – válaszolta a legkisebb.

- Vagyis megszerezted a csodatevő vizet? – faggatta a középső is.

- Meg – volt a szófukar válasz.

- Nem vagy valami beszédes, hallod-e! – mérgelődött meg a legidősebb.

Elég az hozzá, addig faggatták-nyaggatták, hogy a legfiatalabb fiú mindent elmondott nekik apróra; azt is, hogyan aludt Aranyhajú, hogyan merítette tele a kulacsát. Csak azt nem mondta, hogy meg is csókolgatta Aranyhajút.

A legkisebb fiú hajójára szálltak mind a hárman, a másik két hajót pedig egy-egy tisztjükre bízták.

A legidősebb fiú – egy óvatlan pillanatban – a legkisebb fiú kulacsából átöntötte a csodatevő vizet a magáéba, amazt pedig tengervízzel töltötte tele.

- Na, melyikőtök hozta meg a csodatevő vizet? – kérdezte tőlük az öreg király, amikor be­léptek a trónterembe.

- Én – válaszolt a kérdésre a legkisebb.

- Akkor mindjárt ki is próbáljuk – örült meg a király.

A szolgák kis aranytálat tettek az öreg király elé, a legkisebb fiú pedig beleöntötte a tálba kulacsának tartalmát. Azt hitte persze, hogy a csodatevő víz van a kulacsában.

Az öreg király megmosta a vízben a szemét, azaz csak mosta volna, mert alig ért hozzá az első csöpp tengervíz, fölüvöltött fájdalmában. A tengervíz – biztosan tudjátok – annyira sós, hogy majdnem kicsípte a szemét. Megmérgelődött nagyon az öreg király. Megparancsolta a szol­gáknak, hogy kötözzék meg a haszontalant. Az erdészének pedig azt parancsolta, hogy vigye ki a fiút az erdőbe, és pusztítsa el. A szívét pedig mutassa meg neki, az öreg királynak. Így bűn­hődjék az, aki hálátlanul az apja szeme világát veszélyeztette.

Akkor előállt a legöregebb fiú, és elővette a maga kulacsát. Tudjátok, hogy abban volt az igazi csodatevő víz. Az öreg király megmosta benne a szemét, és valóban újra tisztán látott. Olyan élesen, mint tizenöt esztendős korában.

A legkisebb fiú pedig elindult az erdő felé, mögötte a puskás erdész.

Az erdész azonban sajnálta a fiút, nem akarta lelőni. Pedig a fiú maga is biztatta. Annyira el volt keseredve, hogy nem bánta volna a halált sem. De az erdész inkább lőtt egy nyulat, annak vette ki a szívét, s azt mutatta meg az öreg királynak.

A legkisebb fiú nekivágott az erdőnek. Estére ki is ért belőle, és az erdő széléről látta, hogy nem messzire egy város van. Begyalogolt a városba, és betért egy vendéglőbe, ahol jól be­vacso­rázott. Vacsora után bort kért, de a vendéglős azt mondta, hogy évek óta nem tudnak borhoz jutni, sajnos, nem tud adni. Akkor a fiú elővette tarisznyáját, elővette a kifogyhatatlan borosüveget, és töltött a poharába. A vendéglősnek nagyon megtetszett a furcsa borosüveg, és mindenképpen meg akarta vásárolni tőle. De hát nem volt eladó.

Hajnalban megint továbbindult. Estére kelve egy másik nagy városba ért. Ott is bement egy vendéglőbe. Vacsorát kért, de kenyeret nem kapott az ennivalóhoz.

- Hogyhogy? Nincs kenyere, vendéglős úr? – kérdezte a fiú.

- Sajnos, uram, nincs. Évek óta nincs kenyerünk – válaszolt a vendéglős.

Akkor a fiú elővette az elfogyhatatlan cipót, szelt belőle egy karéjt, és jóízűen bevacsorázott. A vendéglősnek nagyon megtetszett a csodálatos cipó, és mindenáron meg akarta venni a fiútól. De hát nem volt eladó.

Hajnalban továbbindult, és estére elérkezett egy másik király országába, pontosabban a király székhelyére. Szolgálatra jelentkezett a királynál. El is szegődtették. Mindenki szerette, mert szerény volt, és szorgalmasan dolgozott.

Egy szép napon Aranyhajú valamiképpen rájött arra, hogy valaki egy kulacsnyi vizet mert ki a csodatevő kútjából. Úgy látta, hogy kevesebb víz van benne, mint szokott. Jó szeme lehetett. Bosszankodott, hogy így meglopták. Üzent hát az öreg királynak, hogy küldje el hozzá azt, aki vitt a csodatevő vízből. Mert sejtette, hogy csak az öreg király embere lehetett. Hallotta ugyanis, hogy az öreg király látása megjavult. Az üzenetben az is benne volt, ha az öreg király nem küldené a vízlopót hozzá, akkor háborút indít ellene.

Az öreg király nem akart háborút, ezért elküldte Aranyhajúhoz a legidősebb fiát. Az el is hajózott addig a kikötőig, onnan pedig gyalog mászott át a nagy hegyen. Hét hétig tartott az útja, közben majd éhen veszett, majd szomjan halt. De végre megérkezett.

- Te vittél a kutamból vizet? – kérdezte bosszúsan Aranyhajú.

- Én – válaszolta a legöregebb fiú.

- Hát akkor mondd el, hogyan volt, mint volt, mit láttál, amikor itt jártál – biztatta Aranyhajú.

- Te aludtál, az asztalon meg volt egy cipó meg egy üveg bor – kezdte a fiú.

- Elvitted a cipót meg az üveget? Megcsókoltál, amikor aludtam? – kérdezte Aranyhajú.

- Nem vittem el sem a cipót, sem az üveget. Téged sem csókoltalak meg – mondta a fiú szem­rebbenés nélkül.

- Hát akkor hazudsz. Nem te jártál itt. Mondd meg apádnak, hogy földúlom az országát, ha nem küldi ide azt, aki elvitte a vizet.

A legöregebb fiú kínos-keservesen hazaért. Sokáig tartott az útja. Otthon is hímezett-hámo­zott; sehogyan sem akaródzott neki megmondani az igazat.

Akkor a középső fiú bevallotta az öreg királynak, hogy milyen álnok módon jártak el leg­kisebb öccsükkel szemben. Megszomorodott nagyon az öreg király, hogy ártatlanul megölette a legkisebb fiát, és rettegve várta Aranyhajú hadseregének támadását.

Az erdész, akinek meg kellett volna ölnie a legkisebb fiút, akkor előállt, hogy ő bizony életben hagyta.

A legkisebb fiúnak a fülébe jutott, mi történt odahaza, és milyen veszedelem fenyegeti apja országát. Kapta magát, és elment Aranyhajúhoz. Abból az országból hamarabb és könnyebben oda lehetett jutni. Hajnalban indult, estére már ott is volt.

- Én loptam el a csodatevő kútból a kulacsnyi vizet – mondta a legkisebb fiú, miután illendően köszöntötte Aranyhajút.

- Hát akkor mondd el, hogyan történt, miket láttál – biztatta Aranyhajú.

A fiú apróra elmondott mindent. Azt is, hogy magával vitte a cipót meg a borosüveget, azt is, hogy megcsókolgatta az alvó Aranyhajút, azt is, hogy egy tollat kitépett a szundikáló kőszáli sas szárnyából. Meg is mutatta Aranyhajúnak a cipót is, a borosüveget is, a szárnytollat is.

- Te voltál. Bebizonyítottad. Nos, ha akkor meg mertél csókolni, most sem kell félned. Csókolj meg – biztatta mosolyogva Aranyhajú.

Összeölelkeztek, összecsókolóztak, és elhatározták, hogy összeházasodnak. Gyorsan el is küldték a meghívókat az öreg királynak meg az öreg királynénak. Más országok uralkodóinak, főembereinek is küldtek meghívót. Csak a két bátynak nem küldtek, mert azokat Aranyhajú látni sem akarta. A legkisebb fiú nem is nagyon bánta.

Hét országra szóló lakodalmat ültek. Vigadoztak, örvendeztek, és ma is élnek, ha meg nem haltak.

Egy napon az öregember súlyos betegségbe esett. Elhívták hozzá az orvost, de már nem volt segítség. Pár nap múlva meg is halt az öreg halász; kevéske pénzükből szegényesen eltemet­ték. Az asszony magára maradt kicsiny fiával. A nehéz munkát nem bírta a szegény asszony, és nem volt, aki kenyeret keressen.

Alig telt el két hét, hogy az ember meghalt, de már semmi ennivaló nem volt a háznál. Petit-Jean[1] – mert így hívták a fiút – látta, hogy édesanyja restell a szomszédoktól kérni, és egy nap ezzel állt eléje:

- Édesanyám! Ha segítene nékem a bárkát a vízre ereszteni, elmennék én halászni.

- Fiatal vagy te még ahhoz, édes fiam – felelte az anyja. – Meg aztán elkaphat a déli szél, gyenge karoddal hogyan is bírnál akkor a partra evezni?

- Ne féltsen engem, édesanyám! Nem megyek messzire, és nagyon fogok vigyázni – ígérte a fiú.

Az anyja nem akarta kedvét szegni, segített hát levinni a csónakot.

Petit-Jean meg elindult a tengerre. A parttól nem messzire lehorgonyzott, és nekifogott hor­gász­ni. Alighogy a horgot bedobta a vízbe, már akadt is rá egy hal. Mikor kivette, a halacska megszólalt:

- Eressz engem vissza a vízbe!

- Tudod jól, hogy nem tehetem, hisz anyám meg én már három napja nem ettünk.

- Ha nem dobsz vissza, legalább vigyázz, hogy élve jussak ki a partra – kérte a hal.

Petit-Jean erre levetette a mellényét, és – gondolta, ezzel segít rajta – jól bebugyolálta a halacskát. Gyürkőzött az evezővel, hogy mielőbb kiérjen. De ahogy kibontotta a mellényt, látta, hogy a hal bizony elpusztult. Keserves sírásra fakadt Petit-Jean.

Csak ült nagy zokogva a parton, mikor édesanyja rátalált. Kérdi tőle, mi bántja. A fiú el­mesélte, mekkora baj érte. Szegény anyja vigasztalta, ahogy csak tudta.

Petit-Jeannak később az is eszébe ötlött: hátha a királyé volt a hal, és akkor börtönbe is vethetik. Tán még halállal is lakol, hogy nem hozta ki élve a partra.

Az öregasszony gondolt egyet, fogta a halat, megmosta, szépen becsomagolta, és elindult vele a palotába. Mikor odaért, a király így köszöntötte:

- Kedves öreganyám! De régen nem láttalak mifelénk! Mondd csak bátran, mi járatban vagy!

- Felséges királyom, a fiam halászni volt, és ezt a halat fogta. Elhoztam: gondoltam, talán megvenné felséged.

Azzal kinyitja a csomagot, és mutatja a királynak. Az csak nézi, nézi, aztán megkérdi az öreg­asszonyt, mennyit kér a halért.

- Uram királyom, adj érte, amennyit jónak látsz.

- Kedves néném! Ha annyit adnék érte, amennyit gondolok, sose tudnám kifizetni ezt a halat. Tudod, mennyit ér ez? Százszor többet, mint a koronám meg az egész birodalmam.

Elcsodálkozott a szegény asszony, de a király így folytatta:

- Nem akármilyen hal ez: színaranyból van! Ha itt hagyod, nem jársz rosszul. Küldetek azon­nal élelmet meg mindent, ami kell. A többit majd elrendezzük a fiúval. Mondd meg neki, hogy jöjjön tüstént a palotába.

Hazamegy az öregasszony, mondja a fiának, mit üzent a király.

- Megmondtam én, édesanyám, hogy a király megbüntet majd. Mi egyébért hívatna a palotába? – kesergett Petit-Jean.

- Ne hidd, fiam – mondta az anyja -, meglátod, semmi bántódásod nem lesz. A király gazdagon akar megfizetni a halért.

„Lesz, ahogy lesz” – gondolta Petit-Jean, és elindult a palotába.

A király örömmel fogadta.

- Szép halat fogtál, te Petit-Jean! – mondja neki. – Tudod-e, mennyit ér? Hétszer annyit, mint a koronám meg az egész királyságom. Olyan jutalmat adok érte, hogy nem lesz okod panaszra. Ha te is úgy akarod, itt maradhatsz a palotában, fiamnak fogadlak, kitaníttatlak, és igazi herce­get faragok belőled. Anyád is itt élhet veled; szolgálók lesnék minden kívánságát. De ha inkább otthon maradna, palotát emeltetek a viskója helyébe. Küldök mellé szolgálókat, nem lesz hiánya semmiben.

Petit-Jean boldogan elfogadta a király ajánlatát; sietett haza, és elmesélte az anyjának, milyen szerencsével járt.

- Adjunk hálát, fiam, a szerencsének, hogy ilyen jóra fordult a sorsod. A királynak pedig köszönd meg még egyszer a jóságát. Ami engem illet, én már csak jobban szeretnék itt marad­ni ebben az öreg házban, nyugodtabban leszek én itt magamban, mint a palotában. Meg aztán a fényes urak társasága sem való nekem.

Petit-Jean így hát egyedül tért vissza anyja válaszával a király udvarába. A király pedig, ahogy ígérte, elküldte a szolgálókat az öregasszony házába.

Petit-Jean ott maradt a palotában. Szép ruhákba öltöztették, kiszolgálták, mint egy igazi herceget. Aztán messzi iskolába küldték, hogy elkezdje a tanulást; a király a legjobb tudósokat tette meg Petit-Jean tanítóinak. De mint tudjuk, a mesében az idő gyorsan halad, s Petit-Jean betöltötte huszadik évét, mire befejezte az iskoláit. Akkor aztán visszatért a palotába, hogy kipihenje magát.

Volt a királynak egy szépséges szép leánya, nem élt nála soha szebb a nap alatt. Hét lakat alatt őrizték a toronyszobában, nehogy valaki megszöktesse. Ha reggelenként sétálni ment, két ko­mor­na kísérte; ilyenkor az arcát mindig sűrű fátyol borította, hogy senki se láthassa szépségét.

Történt egy reggelen, hogy Petit-Jean jókor felkelt, és kiült a kertbe. Éppen a történelem­köny­vét lapozgatta, amikor a szépséges királylány elsétált előtte. A királykisasszony picit föllib­bentette a fátylát, úgy nézte a legényt. Az ámult-bámult a lány szépségén, de senkinek se szólt róla, csak megemelte sapkáját a szép lány előtt.

Másnap reggel ugyanúgy történt minden. A szépséges királylány most már a feje búbjáig emelte fel a fátylát, és még jobban megnézte Petit-Jeant. Neki is nagyon megtetszett a fiú. Mikor aztán felment a szobájába, úgy jajgatott és zokogott fájdalmában, hogy senki sem tudta megvigasztalni.

Szaladtak a szolgák, s jelentették a királynak, hogy mi történt a szépséges királykisasszonnyal. Ment a király fölfelé a toronyszobába, ahogy csak a lába bírta. Kérdi a lányát, mi bántja a szívét.

- Ó, én királyi édesapám – felelte a szépséges királykisasszony -, még kérdi, mi bajom, mikor itt vagyok bezárva, és senki emberfiát nem láthatok? Megtudtam, hogy van egy bátyám, és annyi örömöm sem lehet, hogy láthatnám.

- Hagyd el, lányom – felelte a király -, ez a fiú nem a bátyád, ez csak Petit-Jean, egy nyomorult halászfiú, akiből én csináltam embert.

- Ha ez így igaz, apám, és Petit-Jean nem a testvérem, ne legyek többé királylány, ha nem az ő felesége leszek.

Petit-Jean kicsi gyerek kora óta soha le nem vette fejéről a halászsipkát.

Ezt még öreg édesapja tanácsolta neki, nehogy az embereket megigézze gyönyörű szép hajával. És lám: igaza lett, mert a szépséges királykisasszony mindjárt belészeretett, ahogy sapkát emelt előtte.

A király igencsak megijedt a lánya beszédétől. Féltette azt a kedvére való királyfit, akit már régen kiszemelt a lányának. Mivelhogy maga nem tudott semmi okosat kieszelni, összehívatta a tanácsosait. Ott volt Petit-Jean meg a királykisasszony is. A tanácsosok hajnalig vitatkoztak, végül úgy határoztak, hogy Petit-Jean nem veheti el a királylányt, mert nem folyik benne királyi vér.

Mikor a szépséges leány meghallotta, hogy el akarják tőle tiltani a kedvesét, apja lába elé vetette magát, és kegyelemért könyörgött.

- Édes lányom – szólt a király -, tiéd lehet még a fiú, ha bizonyságát adja, hogy arra érdemes.

- Én kigondoltam már a próbát is, apám. Ha felséged beleegyezne, a te választott királyfid és Petit-Jean együtt indulhatnának szerencsét próbálni. Egy esztendő és egy nap elmúltával azé leszek, aki addig több kincset gyűjt össze.

- Jól van, lányom – felelte a király. – Elfogadom az ajánlatodat. – Magában pedig örvendezett, mert azt hitte, hogy a királykisasszony kezét csakis a gazdag királyfi nyerheti el. Petit-Jean üres zsebbel indul, hogyan is tudna kincsre szert tenni?

Az udvari tanács a vita után szétszéledt, a szépséges királylány meg futott Petit-Jeanhoz, hogy búcsút vegyen tőle. Adott neki egy zsebkendőt, amelyikre rá volt festve az apja, az anyja és a maga képmása. Még ötszáz ezüstöt is csúsztatott a fiú zsebébe.

- Szépséges szerelmem, köszönöm a nagy jóságodat, és nem tagadom, hogy nehéz szívvel indulok útnak. Mit kezdjek ezzel az ötszáz ezüsttel, mikor még hajóm sincsen, a királyfi pedig gazdagon megrakta az övéit. Egy év múlva még több kinccsel jön vissza érted, és elvesz tőlem.

- Ne búsulj, Petit-Jean – vigasztalta a királykisasszony. – Meglásd, jóra fordul minden, csak bízzál! Én minden pillanatban gondolok rád.

Petit-Jean megölelte a kedvesét, és elindult szerencsét próbálni. Mehetett vagy három óra hosszat, amikor egy elhagyott házhoz ért. Bement, és már indult volna kifelé, hanem ekkor hirtelen egy szellem jelent meg előtte. Közelebb lépett Petit-Jean, hogy jobban lássa. Még a fátylát is fölemelte. Alig akart hinni a szemének: az édesanyja állt előtte. Petit-Jean nagyot kiáltott a csodálkozástól örömében:

- Édesanyám! Hát maga hogyan kerül ide?

- Látod, fiam, meghaltam a fájdalomtól, amikor hírét vettem, hogy messzi földre indultál, s tán sose látlak többé. De most eljöttem hozzád, és nagy az én boldogságom. Segíteni akarok ne­ked, hogy sikerrel járj utadon. Megérdemled, mert jó szándék vezérel. Fogadd el ezt a pálcát, édes fiam, hasznodra lehet, de igaz hitedre esküdj, hogy becsülettel használod.

Ezeket mondta az édesanyja, és átadta Petit-Jeannak a csodatévő pálcát.

A fiú így felelt:

- Megfogadom, édesanyám, s meglátja: nem fog bennem csalódni. Ezt a pálcát csak akkor használom, ha jót tehetek vele.

Amint ezt kimondta, az anyja eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Búsult is, igen búsult Petit-Jean, de erőt vett magán, és indult tovább.

Már régóta vándorolt, amikor egy nagy városhoz érkezett. Messziről látta a szép tengeri kikötőt, igyekezett hát arrafelé. Elsőnek egy jókora hajót pillantott meg a távolban: éppen a kikötőbe tartott. De amint a hajó közelebb ért, Petit-Jean nagy kiáltozást, jajveszékelést hallott a fedélzetről. „Nagy bajuk eshetett” – gondolta magában, és szerette volna megtudni az okát. Mikor a hajó elérte a sziklás partot, egy ember ugrott ki belőle, és úgy futott a kikötő felé, mint akit kergetnek. Elébe siet Petit-Jean, hátha ez tudja, mi baj érte a nagy hajót. De az ember csak annyit mondott:

- Enyém az a hajó, uram, de sose lássam többet. Kevés pénzért is eladnám, csak lenne, aki megvenné.

- Én szívesen odaadnám érte az összes vagyonomat, de nem több az ötszáz ezüstnél. Még megsértem vele, ha fölajánlom.

De az ember nyomban ráállt. S hamar megkötötték a vásárt. Petit-Jean aztán nagy üggyel-baj­jal eljutott a hajójáig. Rögtön látta, mi oka volt a nagy kiáltozásnak: az éles sziklák olyan léket vágtak a hajón, mint egy jókora hordó. Nem sok híja volt már, hogy elsüllyedjen. De akkor Petit-Jean elővette a csodapálcáját. Megérintette vele az egyik sziklát, és azt kívánta, hogy a kőből egy hordó ízes bor fakadjon. Abban a szempillantásban ott volt előtte a teli hordó. Petit-Jean elkezdte görgetni a hajó felé, hogy betömje vele a léket.

Mikor odaért, egy hatalmas termetű ember szállt ki éppen a hajóból, s kérdi tőle, mit akar azzal a hordóval.

- A hajómhoz igyekszem. Épp az imént vettem meg – felelte neki Petit-Jean. – A hordóban meg bor van, de olyan ízes, amilyent ember még sose ivott. Gondoltam, jó lesz a legényeim­nek. Ez majd megmelegíti őket, ha a csípős hideg szélben dolgoznak a hajón. Olyan ital ez, amitől erős lesz a gyenge, és fürge, aki fáradt, de még a beteget is meggyógyítja.

- No, ha így van, örülnek majd a legények – szólt az erős ember -, jó gazdánk leszel, azt hiszem. Nem olyan, mint az a gazfickó, aki az előbb megfutott. Szerencséje, hogy elinalt, különben a tengerbe dobtam volna.

A termetes embert Erős Péternek hívták, ő volt a hajó másodkapitánya. Könnyedén vállára kapta a teli hordót, s Petit-Jeannal együtt fölmentek a fedélzetre. A hordót mindjárt csapra verték. Mindenki jót ivott a finom borból, aztán szorgosan nekiláttak, hogy a hajót rendbe tegyék az útra.

Erős Pétert tette meg Petit-Jean kapitánynak, és azt mondta neki:

- Amit te csinálsz, az úgy lesz jó. Ha látod, hogy itt az ideje, kiadod a parancsot az indulásra. Nem vesztegelhetünk itt sokáig, mert nagy út áll még előttünk.

A nagy hajó hamarosan kifutott a tengerre.

Már harmadik hónapja hányódtak a vízen, mikor egy nap Erős Péter így szólt a gazdájához:

- Idáig csak elértünk volna, jó gazdám, de mi lesz ezután? Nem mutatja a térkép a helyet, ahol járunk.

- Azért meg nem állhatunk – felelte Petit-Jean. – Menjünk csak egyenesen, aztán ha valami veszélyt észlelünk, majd fordítunk a kormányon.

Egyik este, amikor a hold olyan szép fényesen sütött, mint a nap, éppen Erős Péter állt a kor­mánynál, és figyelte a széles tengert. Hirtelen a távolban hatalmas tüzet pillantott meg. Életében se látott ekkora lángokat. Szaladt Petit-Jeanért.

- Azt mondom én, gazdám, ha a pokol a földön van, hát éppen arra tartunk. Akkora tüzet látok, hogy tán vége sincs. És ahogy közelítjük, nőttön-nő. Hajónkat meg egy tengeráram úgy röpíti, hogy egykettőre odaérünk.

Fut a hajóhídra Petit-Jean, és látja a tüzet. De csak azt mondja Péternek:

- Nem kerüljük meg, amíg a meleg nem süti a bőrünket.

Két óra se telt el, amikor nagy ámulatukra azt látják, hogy amit ők rettentő tűznek gondoltak, város az, nem más. De színaranyból, s az tündökölt úgy a holdfényben, mint a tűz.

Betértek a kikötőbe, ahol minden csupa arany volt. Másnap kora hajnalban két ember jött feléjük a parton. Szolgálók voltak a király palotájából.

Erős Péter megszólította őket:

- Hé, emberek! Ki az ura ennek a temérdek kincsnek? – kérdezte tőlük.

- A felséges királyé mindez a sok gazdagság – felelték a szolgák. – De nincsen annak egy csepp öröme se benne. Harmincéves se volt, amikor elvesztette a szeme világát.

- No, akkor épp jó helyre vetődtünk – mondta Péter. – Mondjátok meg a királynak, hogy az én gazdám szent ember. Csodát is tud tenni. Ha maga elé hívatja, nem bánja meg.

Nosza, futottak is a szolgák a hírrel a királyhoz! Az meg mindjárt megparancsolta, hogy fogas­sanak be a legszebb hintóba, és hozzák elébe azt a kapitányt. A hintóval aztán vissza­mentek a szolgák Petit-Jeanért.

- Azt üzeni a felséges király – mondták a szolgák -, hogy udvarába várja a kapitányt, és gazdagon megjutalmazza, ha megszabadítja vakságától.

Erős Péter azonban féltette a gazdáját, és azt mondta neki:

- Ne menjen oda egyedül, jó gazdám. Idegen földön sose tudja az ember, mi érheti. Hadd menjek magával én is a palotába! – kérte Erős Péter.

Petit-Jean beleegyezett, és elindultak a királyhoz. A király elmesélte Petit-Jeannak a szomorú sorsát, és rimánkodott neki, segítsen rajta. Kiküldött mindenkit a szobából, Petit-Jean meg elővette a varázspálcáját, és megérintette a király bal szemét. Az egyszeriben olyan tisztán látott vele, hogy gyerekkorában se jobban. Kiáltott is akkorát nagy örömében, hogy Erős Péter, aki az ajtó előtt őrködött – azt gondolta, ölik a gazdáját. Erre – mint a megdühödött oroszlán – fölugrott, áttörte a falat, és berontott a szobába. Petit-Jean alig tudta lecsitítani a hűséges szolgát, hogy semmi baja sincs, csak a király rikoltott az örömtől. Mikor Erős Péter megint magukra hagyta őket, Petit-Jean a király másik szemét is ugyanúgy meggyógyította. A király majd eszét vesztette a boldogságtól. Elhívta Petit-Jeant és Erős Pétert a palota legszebb termébe, és ünnepélyesen így szólt hozzájuk:

- Nagy jót tettél velem, derék Petit-Jean. Harmincéves vakság után úgy látok a két szemem­mel, mint fiatal koromban. Most rajtad a sor, hogy megmondjad, mennyi fizetséget kérsz a szolgálatodért!

De mielőtt még Petit-Jean szólhatott volna, mondja neki Erős Péter:

- Már megbocsásson, kis gazdám, de fiatal maga még ahhoz, hogy tudja, mi jár ezért. Bízza csak rám, majd én elintézem a királlyal.

- Felséges királyom! A legdrágább kincsét adta vissza az én gazdám: a szeme világát. Nem nagy árat kérek ezért a gazdám nevében: csináltasson minékünk egy hétmérföldes hadihajót színaranyból. Kristály legyen az árboca, selyem a vitorlája. A parancsnoki hidat hét sor ágyú övezze.

A király sokallotta ezt az árat, de Erős Péter felelt neki:

- Boldog volt-e felséged, mikor újra meglátta a napot? Bizony mondom, ha nem fizet tisztes­séggel, nem lesz benne sokáig öröme.

Megijedt erre a király, és tüstént elfogadott minden feltételt. A munkásoknak pedig megparan­csolta, hogy azonnal lássanak hozzá a hajó építéséhez. Mire a kiszabott három hónap eltelt, a gyönyörű hajó indulásra készen állt. Éppen csak a nehezék hiányzott róla. Erős Péter a királyhoz ment, hogy azt is elkérje tőle.

- Aztán mivel akarják megrakni? – kérdezte a király.

- Hát arannyal, felség – felelte Péter.

A király – mit tehetett mást – megparancsolta a szolgáinak, hogy rakják meg a hajót arannyal. Egy hónapig hordták a sok aranykincset, míg az teljesen meg nem telt.

Indulás előtt Petit-Jean kitűzte az árbocra azt a zsebkendőt, amit a királykisasszonytól kapott a három képmással.

Petit-Jean még egyszer körüljárta a vitorlást, hogy minden rendben van-e. Aranyból és ezüstből volt azon minden: az edények, a tányérok és még a kések is. Az árbocok és a kötelek csak úgy csillogtak-ragyogtak a szép napsütésben. Gyönyörűség volt ránézni arra a csodahajó­ra.

Végre felvonták a vitorlákat, és elindultak Petit-Jean hazája felé. Haladtak is szépen: megtettek vagy száz kilométert óránként, de jó szélben még kétszázat is.

De hagyjuk is el őket, míg hazaérnek, és lássuk, mi lett a herceggel, akit az öreg király a lányának szánt. Tudjuk, hogy a herceg is hajóra szállt ugyanaznap, mikor a szegény Petit-Jean, a halászlegény gyalogszerrel nekiindult a világnak.

A herceg hajója már jó messze volt a parttól, mikor rettentő nagy viharba keveredtek. De az a vihar olyan félelmetes volt, hogy a kapitány – sokat próbált öreg tengeri medve volt pedig – életében nem látott hozzá hasonlatosat.

„No, ha ez így megy tovább, meg nem menekülünk” – mormogta magában, s alighogy ezt gondolta, egy óriási hullám elkapta a főárbocot. A kapitány ekkor utoljára összehívatta a legényeit, és azt mondta nekik, hogy készüljenek el a halálra: nincs remény a menekvésre. A következő percben a hajó hatalmasat rázkódott, és nagy robajjal darabokra tört. Mindenki ott pusztult a tengerben. Egyedül a hercegnek sikerült megkapaszkodnia egy deszkában. Három éjjel és három nap dobálták a hullámok, ő meg csak szorította görcsösen a fadarabot. A negye­dik nap végre kivetődött a partra. Majd meghalt az éhségtől és a fáradtságtól, s maradék erejé­vel elindult, hogy segítség után nézzen. Pár nap múlva összeszedte magát annyira, hogy vissza­indulhatott a palotába.

De tudjátok, a mesében gyorsabban repül az idő, mint a sas.

Már nem sok volt hátra az egy év és egy napból, amit a szépséges királykisasszony kijelölt. A palotában készülődtek a lakodalomra. Hiába járt pórul a herceg az úton, mégis ő ért vissza hamarabb – gondolták -, meg kincse is maradt elég, hogy ő nyerje el a királykisasszony kezét. Pedig a királykisasszony még mindig Petit-Jeanért imádkozott szüntelen. Szegény, mikor látta, hogy már csak két nap van hátra, és a fiú még mindig nem jött meg – nem maradt remé­nye, hogy viszontláthatja valaha a kedvesét.

Épp egy nappal a határidő letelte előtt különös vitorlás horgonyzott le a király kikötőjében. Meglátták a király szolgái, és azt hitték, tűz ütött ki a kikötőben. Csak amikor közelebb értek, vették észre, hogy a hajótól volt az a nagy fényesség. Vitték a hírt azonnal a királynak. A király megüzente a hajósoknak, hogy tüstént hagyják el a várost, különben rájuk lövet, és ott helyben süllyednek el.

Még jókor reggel megérkeztek a szolgák a király parancsával. Felmentek a fedélzetre, és elsőnek egy matrózzal találkoztak. Pompás ruhája után őt gondolták a gazdának, és meg­szólították:

- Hé, gazda! A király azt parancsolta…

- Nem én vagyok a gazda – felelte a matróz -, őt még hátrább találják.

Mentek a szolgák még vagy két mérföldet, mikor egy emberre akadtak, aki az előbbinél is drágább ruhát viselt. „No – gondolták -, ez már bizonyosan a hajó gazdája.”

- Gazda! A felséges király…

- Jó emberek – mondta a másik matróz -, a gazda még messzebb van, a hajó végénél.

Odaérnek a szolgák, de csak Erős Péterre találnak.

- Jó napot, uram! Maga ennek a hajónak a gazdája? – kérdezték tőle most már óvatosan.

- Nem én! – felelte Erős Péter. – A gazdám még a szobájában pihen. Ne zavarják a nyugalmát, nekem is megmondhatják, ha valami dolguk van vele.

- Azt üzeni urunk, a király – jelentették a küldöncök -, hogy hagyják el tüstént a kikötőt, különben bajba kerülnek: ágyúival szétlöveti a hajót, és itt süllyednek el!

- Ejha! De harcias egy uratok van! Mondjátok meg neki: jó lesz, ha kétszer is meggondolja, amit mond, mert megeshet, hogy a palotája tornyai földön hálnak az éjszaka. Hét sor ágyúnk van tűzre töltve, s ha nem fogadja illendően a vendégeket, porrá lőjük a várost. Jobban tenné a király, ha inkább megtisztelné hajónkat a királynéval, a lányával és a herceggel együtt.

Visszatérvén a palotába, mondják a szolgák a királynak, mit üzentek a hajóról.

A király nem mert többé huzakodni, befogatott a hintójába, és mentek valamennyien a hajó­hoz.

Mikor messziről meglátta, hogy jönnek, Petit-Jean megparancsolta az embereinek, hogy ezüstlétrát eresszenek le a királynak, a királynénak és a hercegnek, de aranylétrát a szépséges királykisasszonynak. Az ebédnél szintúgy: ezüsttel terítsenek hármuknak, a királykisasszony és ő maga aranytányérból esznek majd.

A király csónakja ezalatt elérte a hajót, s látják ám, amint engedik le nekik a gyönyörű ezüst­létrát. A királynak dagadt a melle a büszkeségtől, hogy őt így megtisztelik. Hanem amikor a király, a királyné meg a herceg fölértek, a matrózok bevonták a létrát. A király mondja nekik, hogy a lánya még hátravan.

- Sose aggódjék miatta, felség – felelték a matrózok, és már eresztették is le az aranylétrát a királykisasszonynak.

Petit-Jean a hajókorlátnál várta kedvesét, és nyújtotta a kezét, hogy fölsegítse. Egyedül a szép­séges leány ismerte fel Petit-Jeant, láttára öröm gyúlt a szemében, de nem szólt róla senkinek. Később Petit-Jean félrevonta a királykisasszonyt, és átadta a gyönyörűséges menyasszonyi ruhát, amit mátkájának hozott a lakodalomra. Aztán így szólt halkan kedveséhez:

- Holnap hajnalban, pontban négy órakor ott leszek az ablakod alatt, és egy hintóban várok rád. Borítsd be arcodat sűrű fátyollal, hogy senki fel ne ismerjen.

Azzal Petit-Jean visszament a vendégekért, és bekísérte őket az ebédlőterembe.

Itt is úgy történt minden, ahogy Petit-Jean előre eltervelte: a királynak, a királynénak meg a hercegnek ezüsttányérokban szolgálták fel az ebédet. Petit-Jean és a királykisasszony arany­tányérból ettek, aranykanállal.

Az ebéd végén a király már nem bírta szó nélkül:

- Kapitány uram, ha meg nem sértelek a kérdésemmel: mivégre tiszteled meg jobban a lányo­mat, mint engem, a királynét vagy a herceget? Így tettél velünk a hajóra jövet is: minékünk csak ezüstlétrát eresztettél, a lányom meg aranylétrán jöhetett.

- Felséges királyom – felelte Petit-Jean -, kár volna ilyenre szót is vesztegetni. Lám, jómagam észre se vettem, hisz van itt annyi arany meg ezüst, hogy az ember nem tudja számon tartani, ki­nek mi jut. Hanem azt tudja-e felséged, miért hívtam ide a hajóra? Ennek egy oka van: hol­nap házasodom, és felségedet akarnám szép mátkám násznagyának, a herceget meg vőfélyem­nek gondoltam.

- Kapitány uram! Megtenném neked ezt a szívességet, de igen rosszkor kéred. Éppen holnap adom lányomat a herceghez.

- Felség – szólt Petit-Jean -, az én esküvőm reggel öt órakor lesz. Ilyen korai időben még bizonyára ráérnek mindketten.

Erre már nem tudtak mit szólni, és megegyeztek Petit-Jeannal, hogy másnap reggel ott lesznek a templomban.

Miután a vendégek elmentek, a hajón nagy sürgés-forgás kezdődött, hogy a lakodalomra minden készen álljon.

Másnap reggel pontban négy órakor Petit-Jean hintója ott állt a királykisasszony ablaka alatt. Az már felöltözve várta kedvesét, és mindketten sietve beszálltak a kocsiba. Megkerülték a palotát, és behajtattak az udvarba. Ott felvették még a királyt meg a herceget, és indultak a templomba.

Az úton mondja Petit-Jean a királykisasszonynak, hogy emelje fel a fátylát. Kérdi akkor a királyt, hogy nem lát-e hasonlatosságot a királykisasszony és az ő mátkája között.

- Ha ikertestvérek lennének, se hasonlíthatnának jobban – mondta a király is, a herceg is. És nyugtalanul bámulták tovább a szépséges leányt.

Petit-Jean egyszerre csak hátrafordult, és rájuk szögezte a puskáját. A herceg ettől úgy meg­rémült, hogy nyomban kiugrott a kocsiból, és elfutott. Szökött volna a király is, de Petit-Jean nem engedte.

- Maga velünk jön a templomba, és tanúja lesz a lánya esküvésének – mondta Petit-Jean, azzal lerántotta a fejéről a parókát, megmutatván a királynak igazi szép haját.

- Király uram, én nem feledtem, hogy te engem el akartál tiltani a hercegkisasszonytól. Most a sok kinccsel visszajöttem érte, néked meg soha meg nem bocsátok – mondta Petit-Jean.

A templomban Petit-Jean és a szépséges királykisasszony örök hűséget fogadtak egymásnak. Mikor véget ért a ceremónia, a királyt visszavitték a palotába, de ők maguk egy percig se maradtak.

Petit-Jean és szép felesége egyenest a hajóhoz mentek. Felvonták a vitorlákat, és távoli országba indultak.

Senki se tudja, hol kötöttek ki, mert a vitorlás soha többé nem tért vissza onnan.

A királyi pár annyira féltette ezt az egyetlen gyereket, hogy az egy lépést sem tehetett egyedül. Pedig nagyon szeretett volna játszani más gyerekekkel. Egyszer ki is szökött a palotából, és jól eljátszott a városi játszótéren. A király meg a királyné annyira megrémült, hogy magas kő­kerítéssel vétették körül a palotát; féltek, hogy a királyfinak valami baja esik a játszótéren. Jobb, ha ki se megy.

Szegény királyfi! Egész nap ténfergett-lődörgött az udvaron meg a kertben, de nem volt kivel játszania. Nagyon-nagyon unatkozott. Ezért elhatározta, hogy valamiképpen kiszökik a palotából.

Nagy titokban ő maga varrt magának egy ruhát, harminchat különféle szövetből. Egészen jól sikerült ez a harminchat színű ruha. Aztán bolondos satyakot is varrt magának. Szépen fel­öltözött a harminchat színű ruhájába, fejébe nyomta a bolondos satyakot, és indult kifelé a palotából. Igen ám, de az őrség útját állta.

- Engedjetek ki! – kiáltott az őrökre. – Nem látjátok, ki vagyok?

- De bizony látjuk – nevettek az őrök. – Bolond vagy!

- Persze hogy bolond vagyok. Én vagyok a város bolondja – mondta a királyfi, és még kecs­kebukát is vetett, hogy még bolondabbnak higgyék.

- Aztán hogyan kerültél a palotába, mi? – kérdezte az egyik őr.

- Te hoztál be a zsebedben, te mamlasz – kacagott a királyfi.

Ez nem volt igaz, ezt ti is tudjátok. De azért mondta, hogy még bolondabbnak higgyék.

- Na, elég volt a hülyéskedésből, öcskös! Hordd el magad! – mérgelődött meg a másik őr, és dühösen kilódította a királyfit az utcára.

Na, végre kinn volt! Erre várt már régóta.

A király meg a királyné hiába várta ebédre a királyfit. Már elhűlt az étel, de csak nem jelent­kezett. Keresték mindenfelé, megkérdezték az őröket is.

- Nem láttátok a királyfit? – kérdezte a király az őröktől.

- Nem láttuk, felséges uram – válaszolták egyszerre az őrök.

- Senki se ment ki reggel óta a kapun? – faggatta őket tovább a király.

- Csak egy bolond fickó – felelte az egyik őr.

- Harminchat színű ruhája volt – tette hozzá a másik.

- Hű, a mindenit! Az csak a királyfi lehetett! – kiáltott föl a király. – Biztos álruhát öltött, hogy kiszökhessen.

Tüstént lovasokat futtatott szerte a városból kivezető utakra, de sehol sem bukkantak a királyfi nyomára. Túl volt az már ungon-berken, meg aztán ösvényeken járt, nem országúton.

Búsult nagyon a király, a királyné meg majdnem meghalt bánatában. De nem volt mit tenni.

A királyfi meg ment, mendegélt, hegyen-völgyön által, egyszer csak ott találta magát a másik király városában. Nem teketóriázott sokat: elszegődött a királyhoz tehénpásztornak.

Mindennap kihajtotta a teheneket a legelőre. Egyik reggel nagyon szép legelőt fedezett fel az erdő mögött. Oda terelte az állatokat. Alig fogtak azonban hozzá a tehenek a legeléshez, megjelent egy óriás, és rámordult a királyfira:

- Mit keresel te itt?! Ki engedte meg, hogy itt legeltesd a teheneidet?

- Ne haragudj, kedves óriás – szólt udvariasan a tehénpásztor-királyfi -, nem tudtam, hogy ez a te legelőd. Mindjárt arrébb hajtom az állatokat.

Az óriás megenyhült az udvarias beszédre.

- Na, jól van. Nem bánom, legeltesd csak itt a teheneidet – szólt, és még meg is hívta magához a tehénpásztort vacsorára. A tehénpásztor azonban elhárította a meghívást:

- Köszönöm az ajánlatodat, kedves óriás, de este sohasem érek rá. Majd egyszer, valamelyik szabadnapomon meglátogatlak.

A tehénpásztor másnap megint fölfedezett egy szép legelőt a domb mögött. Odahajtotta az állatait, de alig kezdtek legelni a tehenek, megjelent egy másik óriás, és rámordult a tehén­pásztorra:

- Te Harminchatszín-Ruhájú! Hogyan merted ide terelni a teheneidet?

- Ne haragudj, kedves óriás. Nem tudtam, hogy ez a szép rét a tied. Mindjárt továbbterelem a teheneket – mondta udvariasan a Harminchatszín-Ruhájú.

- Na, nem bánom. Csak legeltess tovább – enyhült meg az óriás az udvarias hangra. – Aztán nem volna kedved hozzám költözni? Kényelmesen ellakhatnál nálam.

- Köszönöm az ajánlatot, kedves óriás, de szerződésem a királyi palotához köt. A palota istál­ló­jába kell visszahajtanom minden este a teheneket, és ott kell vigyáznom rájuk éjszaka is – hárította el Harminchatszín-Ruhájú az ajánlatot. – De azért ha lesz szabadnapom, megláto­gatlak.

Harmadnap is kihajtotta a teheneket; most a folyón túlra egy szép rétre. Alig kezdték a tehenek a dús füvet harapdálni, megjelent egy harmadik óriás, és rádörrent a tehénpásztorra:

- Hé! Ki engedte meg, hogy az én legelőmre tereld az állatokat?

- Ne haragudj, kedves óriás, de nem tudtam, hogy ez a te legelőd. Ha tudtam volna, nem hajtottam volna ide az állatokat – mentegetőzött a fiú udvariasan.

- Na, nem bánom – enyhült meg az óriás az udvarias hangra -, csak legeltess nyugodtan tovább. Aztán mondd: nem volna kedved hozzám szegődni pásztornak? Jó dolgod lenne.

- Köszönöm ajánlatodat, kedves óriás, de nem tehetem. Egy évre a királyhoz köt a szerződé­sem. Utána esetleg lehet szó a dologról. De addig is meglátogatlak majd, ha lesz egy kis szabad időm – mondta a fiú.

Harminchatszín-Ruhájú este hazahajtotta az állatokat az istállóba. Utána megvacsorázott, és sétálgatott egy kicsit az udvaron. Sétálgatás közben hallotta, hogy másnap gyűrűdobó verseny lesz a király udvarában. Arról volt szó, hogy a földobott gyűrűt egy pálcára kell estében föl­fűzni. Azé a lovagé lesz a királylány, aki a gyűrűt el tudja kapni. Harminchatszín-Ruhájú erre bekopogtatott a királyhoz, és engedélyt kért tőle, hogy három napra elmehessen. Magával viszi az állatokat is, mert itt nincs kire hagyni őket. Azt mondta, hogy a barátait akarja megláto­gatni. A király beleegyezett, mert kedvelte a tehénpásztort; jól végezte munkáját, egyetlen tehén sem veszett el, és az állatok nagyon szépen kigömbölyödtek a keze alatt.

Másnap hajnalban maga előtt terelgetve állatait, elment az első óriáshoz. A teheneket beterelték az óriás istállójába, ők ketten pedig beültek a szobába, és barátságosan beszélgettek. Jól meg is reggeliztek.

- Tudod, kedves óriás, hogy ma délután gyűrűdobás lesz a király udvarában? – kérdezte Harminchatszín-Ruhájú az óriást.

- Tudom. Te is elindulsz a versenyen?

- Hogyan indulhatnék? Hiszen nincsen lovam.

- Sose búsulj, kedves pajtás – vigasztalta az óriás. – Majd én ellátlak mindennel, ami kell.

Azzal felöltöztette tiszta fekete lovagi ruhába, adott neki egy fekete pálcát, az istállójából pedig kivezetett egy szép fekete lovat.

Harminchatszín-Ruhájú lóra pattant, elvágtatott a királyi udvarba. Részt vett a versenyen, és ő kapta el a gyűrűt. De utána rögtön kivágtatott az udvarból. Sírt a királykisasszony, hogy a szép lovag így otthagyta. De hát mit lehetett tenni?

Harminchatszín-Ruhájú visszavágtatott az óriáshoz, átöltözött, és mindent köszönve elindult tehenestül a másik óriáshoz. Az is szívesen fogadta. A teheneket beterelték az istállóba, aztán vacsorához ültek.

- Tudod-e, kedves óriás, hogy holnap is lesz gyűrűdobó verseny a királyi udvarban? – kezdte Harminchatszín-Ruhájú a beszélgetést.

- Hallottam róla. És te indulsz-e a versenyen?

- Nem indulhatok, mert nincs megfelelő felszerelésem.

- Ne búsulj, majd reggel felszerellek én, ahogyan kell – vigasztalta az óriás, azzal lefeküdtek, mert már későre járt az idő.

Másnap valóban megkapta az óriástól a felszerelést: egy piros lovagi öltözetet, egy piros pálcát és egy gyönyörű pej paripát.

Harminchatszín-Ruhájú délután lóra pattant, és elvágtatott a királyi udvarba. Ő volt a legszebb a lovagok között. A királykisasszony nem győzte bámulni. Harminchatszín-Ruhájú ismét meg­nyerte a versenyt, de mihelyt elkapta a gyűrűt, már ki is vágtatott az udvarból. A nézők föl sem ocsúdtak meglepetésükből, már túl volt árkon-bokron. Egyenesen a második óriáshoz vágtatott, átöltözött, majd maga előtt hajtva teheneit, elindult a harmadik óriáshoz.

Az is szívesen fogadta.

Beterelték az állatokat az istállóba, ők meg vacsorához ültek. Vacsora közben Harminc­hat­szín-Ruhájú így kezdte a beszélgetést:

- Tudod, kedves óriás, hogy holnap is gyűrűdobó verseny lesz a királyi udvarban?

- Hallottam róla. És te indulsz-e a versenyen? – kérdezte az óriás.

- Nem indulhatok, mert nincs megfelelő felszerelésem.

- Azon ne búsulj – vigasztalta az óriás. – Majd én felszerellek.

Harminchatszín-Ruhájú megköszönte szépen, és azzal lefeküdtek, mert már későre járt az idő.

Másnap reggel Harminchatszín-Ruhájú fehér lovagi öltözetet, fehér pálcát és egy szép fehér kancát kapott az óriástól. Ebéd után lóra pattant, és elvágtatott a királyi udvarba, ahol éppen kezdődött a verseny. Harminchatszín-Ruhájú ezt is megnyerte, és éppúgy elvágtatott, mint amikor feketében meg pirosban vett részt a versenyen. De a király most megmérgelődött, és utána hajította a dárdáját. Eltalálta a combját, a hegye bele is tört, de azért sikerült Harminc­hatszín-Ruhájúnak elvágtatnia. A harmadik óriásnál átöltözött, megköszönt szépen mindent, és hazahajtotta a teheneket.

Igen ám, de másnap reggelre a combja úgy megdagadt, hogy nem tudott lábra állni. Üzente a királynak, hogy fáj a lába, nem tud kimenni a legelőre.

A király sajnálta nagyon a tehénpásztort, mert megszerette. Lement hozzá az istállóba, és vitt magával egy orvost is. Az orvos nézegeti, tapogatja a combját, aztán meglátja, hogy lándzsa­hegy áll ki belőle. Kihúzta a combjából, a király pedig fölismerte, hogy az ő dárdájának a hegye.

- Hát te voltál a fehér ruhás lovag? – kérdezte csodálkozva a király.

- Sőt a fekete meg a piros ruhás lovag is. Íme, mind a három gyűrű – és Harminchatszín-Ruhá­jú fölmutatta mind a három gyűrűt. – Azt is elárulhatom felségednek, hogy királyfi vagyok, nyugodtan hozzám adhatja a lányát – tette hozzá.

Örült nagyon a királykisasszony, hogy nem maradt pártában. Tetszett is neki Harminchatszín-Ruhájú.

A hét országra szóló lakodalomra hivatalos volt mind a három óriás. Természetesen meg­hívták Harminchatszín-Ruhájú szüleit is. Az öreg királyné sírt örömében, de az öreg király is alig tudta elfojtani könnyeit.

Azóta is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

- Jó napot, róka! – mondta udvariasan. – Mit csinálsz?

- Nem csinálok én semmit – mondta a róka. – Nem csinálok semmit, csak gondolkozom, mi­tévő legyek. Mert tudod, eladtam a kukoricámat, de még hányszor eladtam! De ez már régen volt, azóta meggondoltam a dolgot, szeretném magamnak megtartani a kukoricát. De mit csináljak azokkal, akik megvették?

- Ha feleségül veszel engem, megszabadítalak tőlük – mondta a nyulacska.

A róka nyomban feleségül vette a nyulacskát. A nyulacska leült a ház elé, a róka meg fölment a padlásra, és elkezdte morzsolni a kukoricát.

Megérkezett a svábbogár.

- Jó napot, nyulacska!

- Jó napot, svábbogár!

- Hol van a róka? – kérdezte a svábbogár.

- Fönt van a padláson, morzsolja a kukoricát, amivel tartozik neked.

- Igazán?

- Addig is kerülj beljebb – mondta a nyulacska.

Alighogy a svábbogár belépett, közeledett a tyúk.

- Jön a tyúk! – mondta a nyulacska. – Nem félsz, hogy megesz téged, ha itt talál?

- Jaj! – rémült meg a svábbogár. – Egész biztos, hogy bekap, ha meglát!

- Bújj hát el! – kiáltott rá a nyulacska. – Bújj el a tehénlepénybe!

A svábbogár megfogadta a nyulacska tanácsát. Alighogy elbújt, belépett a tyúk, és köszönt:

- Jó napot, nyulacska!

- Jó napot! – válaszolt a nyulacska.

- Hol van a róka? – kérdezte a tyúk.

- Fent ül a padláson, és morzsolja a kukoricát, amivel tartozik neked – válaszolt a nyulacska.

- Igazán?

- Kerülj beljebb – mondta a nyulacska. – Nem akarnál közben megenni egy svábbogarat?

- Szívesen – mondta a tyúk. – Hol az a svábbogár?

- A tehénlepény alatt. Keresd csak meg!

A tyúk kereste, meg is találta, be is kapta, le is nyelte a svábbogarat.

- Ízlett? – kérdezte a nyulacska barátságosan.

- Ízlett bizony! Pompás lakoma volt – mondta a tyúk, s leült a nyulacska mellé, hogy megvárja a rókát.

Kis idő múlva megszólalt a nyulacska:

- Nézd csak! Jön a prérifarkas! Nem fal az föl téged, ha itt talál?

- Dehogynem fal föl! – jajgatott a tyúk, s rémülten csapkodott a szárnyaival. – Valahányszor meglát, mindig fölfal!

- Bújj el gyorsan! – kiáltott rá a nyulacska. – Nézd, ott a sarokban jó magas a fű!

Rohant a tyúk, elbújt a magas fűben, s alighogy lekuporodott, belépett a prérifarkas.

- Jó napot!

- Jó napot, prérifarkas! – válaszolta a nyulacska.

- Hol van a róka?

- Fent van a padláson, morzsolja a kukoricát, amivel tartozik neked.

- Vagy úgy! – mondta a prérifarkas, s azzal se szó, se beszéd letelepedett, hogy megvárja a rókát.

- Nem vagy éhes? – kérdezte a nyulacska. – Míg a kukoricára vársz, nem ennél meg egy tyúkot?

- Dehogyisnem! – lelkendezett a prérifarkas. – Hol az a tyúk?

- Ott kuporog a magas fűben, keresd csak meg!

Fölpattant a prérifarkas, kereste, meg is találta, föl is falta a tyúkot.

- Ízlett? – kérdezte a nyulacska barátságosan.

- De ízlett ám! Pompás lakoma volt! – mondta a prérifarkas, s megnyalta a szája szélét, aztán leült a nyulacska mellé, hogy megvárja a rókát.

Kis idő múlva megszólalt a nyulacska:

- Jön a puma! Nem fal az föl téged, ha itt talál?

- De bizony fölfal! – mondta a prérifarkas, s körülnézett, hol bújhatna el.

- A ház mögött a kertben van egy gödör, oda bújj! – tanácsolta a nyulacska. A prérifarkas egy ugrással a kertben termett, s mire a puma a ház elé ért, ő már a gödörben lapult.

- Jó napot, nyulacska! – mondta a puma. – Hol van a róka?

- Jó napot! – válaszolt a nyulacska kicsit sértődötten, mert a puma hangja meglehetősen barát­ságtalan volt. – A róka fönt van a padláson, kukoricát morzsol. Hiszen téged illet az egész termés, nem?

- Persze hogy engem illet! – mondta a puma dölyfösen, és se szó, se beszéd, letelepedett, hogy megvárja a rókát. A nyulacska sértődötten, szó nélkül ült mellette. Kis idő múlva udvariasan mégis megkérdezte:

- Reggeliztél már, puma? Nem volna kedved várakozás közben megenni egy prérifarkast?

- Hol az a prérifarkas? – kiáltott föl mohón a puma, s megnyalta a szája szélét.

- A kertben. Betettem a gödörbe, gondoltam, jó lesz majd neked – mondta a nyulacska készsé­gesen. A pumának azonban esze ágában sem volt egy köszönőszót is mondani, fölpattant, a kertben termett, aztán a gödörhöz ugrott, s nyomban fölfalta a prérifarkast.

- Ízlett? – kérdezte a nyulacska udvariasan.

- Pompás lakoma volt – válaszolt a puma, s letelepedett a kunyhó közepén, hogy megvárja a rókát.

Kis idő múlva megszólalt a nyulacska:

- Jön a jaguár! Nem szokott ez téged fölfalni, ha összeakad veled?

- Ha összeakad velem, biztosan fölfal – mondta a puma, s nézte, hogyan menthetné az irháját. A kunyhóból azonban csak az ajtón át menekülhetett volna, az ajtóban meg ott állt már a jaguár.

- Bújj el gyorsan a prémtakaró alá! – buzgólkodott a nyulacska. – Jól lapulj meg alatta, nehogy a jaguár meglásson!

A jaguár már az ajtóban állt s megkérdezte:

- Hol van a róka?

A nyulacska most egy csöppet sem sértődött meg.

- Jó napot, jaguár! – köszönt szép illedelmesen. – A róka a padláson van, morzsolja a kukori­cát, amivel adósod.

És még mielőtt a jaguár elhatározta volna magát, hogy leüljön-e, és úgy várja be a rókát, a nyulacska így kedveskedett:

- Nem akarsz reggelizni? Nem volna kedved egy pumát megenni?

- Hol az a puma? Ide vele! – mondta a dölyfös jaguár.

- Ott lapul a prémtakaró alatt – mondta a nyulacska; a jaguár meg ugrott egyet, félrerántotta a prémtakarót, s egykettőre fölfalta a pumát.

- Ízlett? – kérdezte a nyulacska udvariasan.

- Jóllaktam – mondta szárazon a jaguár, s letelepedett a kunyhó közepén, hogy ott várja meg a rókát. Úgy elterpeszkedett, hogy a nyulacskának már nem jutott hely, kiállt hát az ajtó elé.

Kis idő múlva bekiáltott a kunyhóba:

- Vadász tart errefelé! Nem félsz, hogy tiszteletlenül bánik majd veled, jaguár?

- De bizony félek! – mondta haragosan a jaguár. – Ahányszor az útjába akadok, mindig agyonlő!

- Bújj hát el gyorsan a folyóparton, a salátafa ágai között! Ott biztonságban leszel, alhatsz is, fölébresztelek, ha elment a vadász!

A jaguár fölugrott a salátafa lombjai közé, s alighogy kényelmesen elnyújtózkodott egy erős villás ágon, beköszönt a vadász:

- Jó napot! Hol van a róka?

- Jó napot! – mondta a nyulacska. – A róka fent van a padláson, morzsolja a kukoricát, amivel tartozik neked. Ha meg akarod várni, esetleg vadászhatnál közben! Nem volna kedved jaguárt lőni?

- Hol az a jaguár? – kérdezte a vadász, és a puskája után kapott.

- A folyóparton, a salátafa ágai között lapul, az állatok miatta nem mernek vizet inni!

- No, majd én becsületre tanítom! – mondta a vadász, azzal a salátafa alá ugrott, s lelőtte a jaguárt, utána lenyúzta a bőrét, s a nagy igyekezetben ki is ment a fejéből a róka meg a kukorica.
Az erdő állatai között sok szó esett arról, hogy a fortélyos nyulacska hány meg hány társuk vesztét okozta. El is határozták, hogy bosszút állnak: elpusztítják a nyulacskát. Mikor ennek hírét vette a nyulacska, elköltözött a folyó túlsó partjára, ott épített magának házat, de olyat, hogy annak a padlója alá egy nagy gödröt ásott. Ebben a gödörben élt nappalonként, éjszakán­ként meg előbújt, s a folyóparton játszadozott, ugrándozott a holdfényben.

Akkor az állatok így szóltak a csörgőkígyóhoz:

- Legközelebb, mikor este megint kint játszadozik, ugrándozik a holdfényben, te csússz be a házába, onnan meg a padló alá, a gödörbe, s mikor majd hazamegy, fojtsd meg!

Következő este a csörgőkígyó el is bújt a nyulacska házában. Az meg mikor már eleget játsza­dozott, ugrándozott, visszament a házához. Nyomban érezte, hogy valami nincs rendjén. Jó hangosan így szólt hát:

- Van valaki a házamban? Lehetséges, hogy valaki van a házamban? Nincs valaki a házam­ban? Megtudom én mindjárt, hogy van-e valaki a házamban! Mert ha nincs bent senki a házam­ban, majd válaszol nekem, ha meg van bent valaki, hát néma marad!

A nyulacska az ajtó elé állt és bekiáltott:

- Halló! Van bent valaki?

A csörgőkígyó meg visszakiáltott:

- Halló! Nincs bent senki!

Jót nevetett a nyulacska, s elszaladt, hogy másutt építsen magának házat.

- Így nem boldogulunk ezzel a nagyon ravasz nyulacskával – mondták az állatok. – Akkor kell elfognunk, mikor a folyóra megy vizet inni. Majd az alligátor elfogja!

Az alligátor lefeküdt a folyópart közelében, s este, mikor jött a nyulacska, el is fogta őt, s ráripa­kodott:

- Most pedig nyomban megeszlek!

- Csak ne olyan hevesen! – mondta nyugodtan a nyulacska.

- Valamennyi állat mondta, hogy faljalak föl! Egy sem fogja pártodat!

- Igen ám, csakhogy nem büntethetsz meg itt, ezen a parton, ahol senkinek sem vétettem! Nagyon igazságtalan lennél, ha itt, ezen a parton kapnál be. Vigyél szépen át a másik partra, ott majd megehetsz!

Az alligátor átvitte a nyulacskát a túlsó partra, s víz alá akart merülni, hogy mihelyt evett, alligátor szokás szerint nyomban ihassék is.

- Csak lassabban, csak lassabban! – mondta ismét a nyulacska. – Engem szárazon szoktak megenni, mert ha nedves az irhám, hát csuda rossz ízű vagyok.

Az alligátor szárazra vitte a nyulacskát. A part azonban nagyon meredek volt, az alligátor szuszo­gott, szuszogott, már alig jutott lélegzethez, egy pillanatra el is kellett tátania a száját, a nyulacska meg – hopp! megugrott, s úgy elszaladt, hogy a porát se látták.

- Így nem boldogulunk vele – mondták az állatok. – Az alligátor majd megeszi valahogyan, de mi fogjuk körbe, s vigyázzunk, nehogy megint elszökjék a kis ravasz!

Elhatározták, hogy az alligátor halálhírét költik, úgy tesznek, mintha el akarnák temetni, s a temetésre meghívják a nyulacskát is.

Így is tettek.

Az alligátor elnyúlt, mintha elszállt volna belőle az élet, a többi állat meg körülötte állt, egész éjszaka virrasztottak fölötte, és siratóéneket énekeltek. A nyulacska is köztük volt. Amikor már derengett a hajnal, az állatok azt mondták, hogy most már föl kellene emelni és elvinni az alligátort, hogy eltemethessék. Szóltak a nyulacskának, hogy ő is segítsen, álljon az alligátor szájához, s majd mikor kell, a szájánál fogja meg és vigye. A nyulacska azonban kijelentette, hogy nem jár neki ilyen előkelő hely, semmiképpen sem méltó rá, beéri ő azzal is, ha az alligátor farkához állhat. A többi állatok mit tehettek volna mást, belenyugodtak, legyen úgy, ahogy a nyulacska akarja.

A nyulacska meg közben nézte, nézte az alligátor farkát, s fönnhangon morfondírozott:

- Lehet ám, hogy ez az alligátor nem is halt meg! Mert lám csak, milyen szépen tartja a farkát! Mintha csak élne!

Meghallotta az alligátor, hogy mit beszél a nyulacska, sebtiben leeresztette a farkát, mintha nem volna benne semmi élet.

- Hm… – mondta a nyulacska. – Mióta mozgatja a farkát egy döglött alligátor? Ilyen bolondnak már ne tartson engem senki! – azzal gyorsan elszaladt. Azóta se tért vissza.

És ezzel vége a történetnek.